Sziasztok!
Bocsi az ismételten hosszú késés miatt, de sehogy sem jött össze a fejezet irása, illetve a blogra való feltöltés. De most itt van, illetve készül egy karácsonyi meglepetés is nektek :), lényegében az vonta el a figyelmem az irástól :D Köszönöm a komizóknak: Ati, Reni, Orsy, Szilvi, Szelena, LilyVolturi.
Még mindig szeretem azonban a komikat :D, úgyhogy ide is várom őket.
Jó olvasást!
A
fájdalom élesen hasitott végig
megfeszülő testén. Egyrészt a lelkét marcangolta a minden percben kinzó, soha
meg nem szűnő szenvedés. Hat hónap alatt semmi sem változott – gondolta magában.
Még mindig élénken élt benne mindaz ami történt, semmit sem szűnt, semmit sem
enyhült. Sem a sértések matt érzett fájdalom, sem a férfi iránt érzett
szerelem. Bár magának sem vallotta be, változatlanul, intenziven imádta őt.
Próbálta az érzést elfolytani magában, próbált a lehető legkevesebbet gondolni
rá, de hiába. Hiába kinozta az agyát, a szivét, hogy csak a rossz dolgokra
gondoljon, csak azt a pár végzetes percet idézze fel magában, nem sikerült.
A
sötét, magányos éjszakákon, amikor a csöppségek miatt nem tudott elaludni, bár
nem ismerte volna be semmiért sem, gyakran gondolt a szerelmére. És nem mindig
tudott csak a fájdalmas, kegyetlen pillanatokra emlékezni. Hisz azelőtt a
végzetes délután előtt annyi szép történt velük, annyi csodás dolgot éltek át
együtt. Azonban ahánzszor azon kapta magát, hogy rá gondol, hogy rá vágyik,
leghőbb vágya mellette lenni, mérges és csalódott lett. Főként önmagában.
Gyakran sirta álomba magát.
Másrészt, a két baba ismét mocorogni
kezdett a pocakjában. Enyhe fájdalmat érzett a bordái környékén és kezeit gyerekei lakhelyére fektette
nyugtatásképpen. A babák csodálatosan, különleges. Lehet, hogy azért mocorognak
most ennyit mert érzik az apjuk közelségét – futott át a gondolat Bella agyán.
Hirtelen rosszullét tört rá és Alice kezében kapaszkodott, aki rögtön
védelmezően fonta köré karjait.
- Mit akarsz? – kérdezte Bella kimerülten
és durván. Próbálta szabályozni felgyorsuló szivverését. Mérges volt magára,
amiért ennyire érzékenyen érinti rég nem látott kedvese jelenléte.
Legszivesebben a karjaiba vetette volna magát. Ettől azonban még dühösebb lett,
főként, mert csak a józan esze állitotta meg ebbe. Nem gyengülhet el, hisz végül
is, lehet, hogy Edward nem érez ugyanigy. Lehet, hogy már nem is szereti. Ez
viszont kinzó fájdalmat gerjesztett szivében. Mérgesen nézett rá most először
igazán. Az ellentétes érzelmek amelyek lelkében dúltak azonban nem engedték,
hogy belemerüljön az aranybarna szem megfakult ragyogásában.
- Csak... azt akartam kérdezni, hogy hogy
vagy? – suttogta megtört hangon. Igaz, nem várta, hogy csupán azért mert itt
van a lány a karjaiba veti magát, de erre a hűvös viselkedésre sem számitott.
Azok után amit tett főként nem. Még csak egy pillantásra sem igazán méltatta.
Amúgy is fájó szivén ez újabb sebet ejtett.
- Jól – válaszolta Bella kurtán,
érzéstelenül, majd ismét elindult. Bár a reménye, hogy még visszaszerezheti a
lány szerelmét egyre inkább csökkent, sőt megszűnt, kiváncsi volt gyereke
hogylétére is.
- A...gyerekünk jól van? – kérdezte ismét
csöndesen – Minden rendben veletek?
- Jól vagyunk, Edward. Én is és a babáim
is.
- Babák? Ketten vannak? – faggata mosolyogva,
immár csillogó szemekkel.
- Igen – felelte fogcsikorgatva Bella,
átkozva magát meggondolatlanságáért. Miért kell beavassa őt is gyerekei
életében? – Ketten vannak. De végül is, miért érdekel ez téged?
- Hogyne érdekelne? Hisz az én
gyerekeimről van szó.
- A te gyerekeidről? A TE gyerekeidről? –
kérdezte szinte kiáltva Bella. – Mióta a te gyerekeid? – érezte, hogy az eddig
elfolytott düh, kétségbeesés és fájdalom forró lávaként terjed szét benne.
- Bella... kérlek – suttogta megtörve
Edward.
- Mire kérsz? Hm? – nézett rá Bella
mérgesen. – Mire kérsz?
- Tudom, hogy hibáztam és el sem tudod
képzelni, hogy mennyire sajnálom mindazt ami történt, de kérlek, ezt ne itt és
ne most vitassuk meg.
- Igazad van. Ezt nem itt és nem most
fogjuk megvitatni. Sőt egyáltalán nem is fogjuk megvitatni – mindenki megütközve
nézett Bellára. – Nekünk nincs mit megvitassunk. Nincs miről beszélgessünk.
- De igenis van. A gyerekeinkről kell
beszélgessünk, az életünkről, a kapcsolatunkról.
- Nekünk nincs olyanunk, hogy kapcsolat.
Te foglalkozz a te életeddel, én foglalkozom az én életemmel. Ezekhez a
gyerekekhez pedig semmi közöd. Amúgy sem a tieid – csendesen kiejtett szavai
megfagyasztották a légkört a réten.
Bella megfordult és elindult a ház felé.
Bár mindene fájt, mind teste, mind lelke, nem engedte meg magának, hogy
leheveredjen egy fa tövébe és a lehető legkisebbre összezsugorodva sirja ki
magát. Még nem legalábbis. Nem meddig egykori családja fürkésző tekintettel
figyelik őt. Nem meddig nem lehet tökéletesen egyedül, már amennyire ez
lehetséges vámpirok közelébe.
Victoria gondolkozás nélkül, árnyékként
követte Bellát, mig Alice egy pillantást vetett bátoritóan bátyja felé, majd ő
is utánuk indult. Tudta, hogy Bella blöffölt és, hogy a gyerekek apja,
felvillanyozta a gondolat, hogy ketten vannak, igenis Edward, de megértette, barátnője
viselkedését is. Nem sok nő viselkedne másképp hasonló helyzetben. Megértette,
de nem értett egyet vele. Nevezhetjük ezt testvéri elfogultságnak, vagy csak
egyszerűen mindkettőjüket végre boldognak szerette volna látni, ami már
mindenki számára szinte egyértelművé vált, hogy csak egymás mellett valósulhat
meg, de meg tudta volna verni mindkettejüket az önfejűségük miatt. Hisz mi
értelme van ennek az egész szúrkálásnak, annak, hogy egymásnak minél nagyobb
fájdalmat okozzanak, amikor Bella is tudja, hogy szereti Edet, Ed pedig majd
eleped a lány hiányától. Sokkal egyszerűbb lenne leülni, megbeszélni mindent
ami történt, majd boldogok lenni együtt, várni a gyerekek születését.
Úgy látszik – gondolta Alice magában –
hogy ismét én kell kezembe vegyem a dolgok irányitását. És már szinte kész
terve is volt a dolog kivitelizésére.
*
Eközben a Cullen család is elindult
egykori otthonuk felé. Meglepő, hogy Bella és Victoria is éppen ide költöztek,
amikor évekkel ezelőtt ők is laktak itt. Elsétáltak egykori otthonukhoz. A ház
tökéletes állapotban volt még mindig. Csupán kicsit takaritani kellene és
rendbe hozni, de most senkinek sem volt kedve ehhez. Az egészen a nappaliba
telepedtek le, és egyiknek sem, még Rosenak, sem volt kifogása a poros kanapék
ellen.
Magukba roskadva ücsörögtek órákon át,
mindenki a gondolataiba mélyedve. Mindenki próbált valamit kigondolni a helyzet
megoldásához, de semmire sem jutottak. Várták azt, hogy talán amikor Alice
hazajön akkor majd neki lesz valami ötlete. Ketten azonban nem terveztek. Tanya
és Edward
Jobban mondva Tanya tervezett, de nem azt,
hogy hogyan békitse ki őket, hanem azt, hogy a szakadékot kettejük között
hogyan lehetne jobban elmélyiteni. Ez nem is lenne olyan nagy baj, csak
mostanság az egész család, főként Alice, minden mozdulatát, lélegzetvételét
árgus szemmel figyeli. Valami olyat kell kitaláljon amiből senki se jöjjön rá,
hogy ő tette.
Edward pedig, a már szinte szokásossá vált
módon marcangolta magát. Ismét eszébe jutottak mondatai, ismét átkozta magát
meggondolatlanságáért. És ismét arra a következtetésre jutott, hogy jobb lenne
egyszerűen csak békén hagyni őt, hogy nyugodt, boldog élete lehessen. Sőt, az
lett volna a legjobb, hogy sose találkozzanak. Akkor Bella megismerhette volna
a szerelmet egy olyan férfi mellett aki megérdemli őt, aki óvta volna és minden
vágyát teljesitette volna. Nem kellett volna semmit szenvedjen, nem kellene
most az ő gyerekeit hordja.
- És most mi lesz? – kérdezte Emmet, jóval
sötétedés után, amikor már nem birta a csendet, kiszakitva mindenkit saját
elmélkedéséből.
- Semmi – elsőként Edward reagált. –
Egyszerűen fogjuk magunkat és visszamegyünk oda ahonnan jöttünk. Hagyjuk Bellát
békén. Egyértelmű, hogy nem akar itt látni minket. – Ez a gondolkozásmód
felettebb tetszett Tanyanak, sőt szinte ujjongásba tört ki. Igy nem kéne
terveket szövögessen, nem kéne kinlódjon, hisz Ed saját magától hagyná el
Bellát. Azonban Rose reakciójára senki sem számitott.
- Mi az, hogy elmegyünk? Te teljesen
megőrültél? – kérdezte hisztérikusan felpattanva a kanapéról és Edward elé
állva.
- Nem, mármint igen, megőrültem, megőrültem
amikor megbántottam őt. Megőrültem amikor olyat feltételeztem róla. Megőrültem
amikor hagytam kisétálni az életemből. De most nem. Most azt teszem amit már
hónapokkal ezelőtt meg kellett volna tegyek.
- Nem, Edward. Most őrültél meg csak
igazán. Igen, hibáztál öt hónappal ezelőtt, de itt a lehetőség, hogy
helyrehozd.
- Hogy, Rose? Hogy hozzam helyre? Látszik
rajta, hogy nem akar itt látni. Nem akarja, hogy egyáltalán az ő, vagy a
gyerekeink közelébe kerüljek.
- És vajon miért teszi mindezt? – kérdezte
Rose miközben érezte, hogy a türelme egyre fogy és a tenyere szinte viszketni
kezdett, hogy pofozza meg idióta testvérét.
- Azért, mert olyannyira megbántottam,
hogy minden valaha érzett szerelmét irántam kiöltem belőle.
- Nem. Ha nem szeretne akkor nem
érdekelné, hogy élsz-e vagy halsz. Ha nem szeretne nem reagált volna ennyire
hevesen a jelenlétedre, a kérdéseidre. Szeret Ed, bár fogalmam sincs miért, de
én a kezemet a tűzbe tenném, hogy még mindig szeret. Csupán nem akar mégtöbb fájdalmat.
Ez védekezési mechanizmus. De te is szereted őt. Szereted, ezért meg kell
találd a módját, hogy bebizonyitsd neki, hogy semmi sem változott. Hogy igen,
egy idióta voltál, de attól még imádod. Őt is, és a gyerekeket is – mondta biztatóan,
mégis utasitó hangnemben Rose.
- Egyetértek vele – szólalt meg Alice az
ajtóból, ezer wattos mosollyal angyali arcán.
