20. fejezet

(Bella)

- Ne itt - suttogtam, mikor láttam, hogy szólásra nyitja száját - menjünk inkább a rétünkre.

Bólintott és a karjaiba véve lépkedett el velem az erdőig. Ott aztán gyorsabb tempóra váltott. Az arcom a vállába fúrtam és most az egyszer azt kivántam, bárcsak sose érne véget ez a pillanat. Féltem. Féltem, hogy most lehetek hozzá utóljára ilyen közel és, hogy miután megtudja az egész igazságot rólam, undorodni fog, és látni sem akar soha többé.

Ezt az aggodalmamat elmondtam egyik csajos estén Alicenek és Rosenak, de mindketten nyugtatni próbáltak, hogy Ed biztos megérti majd. Még szorosabban öleltem amikor megállt a rétünk szélén. Felemeltem a fejem és miután a szemébe pillantva csakis aggodalmat láttam, hozzá hajoltam és lassú csókban forrtunk össze. Fájt a szívem a gondolatra, hogy lehet ez az utolsó csókunk.Nehezen, de elszakadtam édes ajkaitól és miután lerakott a földre körbenéztem a réten. A Hold fénye gyönyörűen ragyogta be a rétet. Leültem a földre és miután Ed is helyet foglalt mellettem belekezdtem a cseppet sem szépnek igérkező történetbe.

Mindent elmondtam neki. Újra a szemeim előtt pergett le minden pillanat abból az éjszakából. És az azután következő évekből. Minden érzés, minden fájdalom. Most először öntöttem ki a lelkem ennyire valaki előtt. Most először meséltem el mindent így ahogy tettem. Ed már a történet közepén felpattant és idegesen járkált. Még mindig bennem volt a félelem, hogy talán nem fogja elfogadni ezt és, hogy el fog hagyni. Mikor befejeztem a mesélést Ő is megállt nekem háttal és láttam, hogy a teste minden izma meg van feszülve. Már látni sem akar.

- Kérlek, Edward.... kérlek - magam sem tudtam mire is kértem pontosan, de sírós hangomra rögtön megfordult és leült vissza mellém.

Az ölébe húzott és átölelt miközben nyugtatni próbált. Ettől csak még jobban zokogtam. Mikor valamelyest lecsillapodtam, felnéztem rá és a szemébe pillantva nem láttam benne sem utálatot, sem undort. Amitől féltem nem következett be. Mintha csak kitalálta volna a gondolataimat, rögtön magyarázni kezdett, hogy miért is viselkedett úgy. Ezek után én próbáltam lenyugtatni őt. Elhittem neki, hogy most azonnal megkeresné azt az állatot aki ezt tette velem, de én csak el akartam felejteni mindent és boldog lenni mellette. Miután ezt vele is megosztottam, láttam, hogy a gyilkos tűz a szeméből eltünik és a helyét átveszi a végtelen szerelem.

Elfeküdtünk a fűbe és egymás karjaiba néztük a csillagokat, néha apró csókokat váltva. Most voltam csak igazán boldog. Az egyetlen amitől féltem, hogy nem fog már szeretni ezek után. De ez nem következett be. A szerelmünk és a kapcsolatunk csak még szilárdabbá vált. Ennek ellenére tudtam, hogyha bármikor találkozna vele darabokra tépné, de én csak abban reménykedtem, hogy ez sose fog bekövetkezni. Boldog voltam, mert mostmár tényleg semmi sem állhat a szerelmünk útjába. Akkor este még fogalmam sem volt, hogy mekkorát tévedek...




Ezt a dalt hallgattam meddig írtam http://www.youtube.com/watch?v=pStFMcHFeYs
Köszönöm az előző fejezethez kapott komikat :)
puszi mindenkinek
Anita