6. Az igazság

Sziasztok lányok. Itt az új fejezet. Bocsi hogy ennyit kellett várni rá. Szerintem nem is lett elég jó,de nem is húzom tovább az agyatokat. Egy két komit szeretnék :)
Jó olvasást,
puszi mindenkinek
Anita



Mikor kiléptem az erdőből egy gyönyörű réttel találtam szemben magam. Mezei virágokból alkotott takaró boritotta be az egész rétet. A nap elbújt egy vékony felhőtakaró alá. Miután alaposan körülnéztem és kigyönyörködtem magam a tájba, visszafordultem Edward felé. Megbabonázott tekintettel figyelt engem mire lángolni kezdett ar arcom. Egy feloldalas mosoly jelent meg az arcán erre. Kinyújtottam a kezem felé némán kérve arra, hogy jöjjön közelebb hozzám. Minden egyes lépéssel amivel közeledett az én szivverésem úgy nőtt. Mintha legalábbis hallotta volna, mert a mosoly az arcán egyre szélesebb lett. Mikor odaért mellém finoman végigsimitott az arcomon és megszólalt.

-Bella, azért hoztalak ide mert el szeretnék mondani neked valami nagyon fontosat. - mondta zavartan. Nem tudtam elképzelni, hogy mit akar mondani amiért ennyire zavarban van. Hamarosan megtudtam. - Mióta megláttalak azon a napon a menzán egy nagyon furcsa érzés ölelte körbe a szivemet. Ez napról napra csak nőtt. Kerestem okokat hogy veled lehessek, hogy a közeledben lehessek, hogy beszélhessek veled. Nem mertem máig sem beirmerni neked hogy hogyan is érzek. - Itt egy kis szünetet tartott. Az én szivem őrült iramba verdesett mióta kinyitotta a száját. Vajon most azt fogja mondani hogy szeret? Tényleg ő is szerelmes lenne belém? Nem tudtam tovább gondolkozni mert végre kibökte hogy mit is érez. - Szeretlek Bella, szerelmes vagyok beléd mióta csak megláttalak. - a könnyek ellepték a szemem. De ezek csak örömkönnyek voltak. Hát szeret, tényleg szeret.

- Én is szeretlek Edward - mondta elhalóan . Erre egy lágy mosoly rajzolódott meggy szinű ajkaira, finoman átölelt és ajkait gyengéden hozzáérintette ajkaimhoz.Kezeim mellkasára csúsztattam, miközben lágyan kóstolgattuk egymás ajkait. Édes ajkai az őrületbe kergettek és mind többet és többet akartam belőle. percek után, zihálva engedtük csak el egymást.

Edward elengedett és leült a földre utána pedig hivogatóan kitárta karjait. Szivesen ültem az ölébe. Nem féltem egyáltalán, nem éreztem feszélyezve magam. Egyszerüen csak boldog voltam amiért ez a félisten úgyanúgy szeret mint én őt. Hosszú perceket, órákat töltöttünk egymást ölelve, néha egy egy édes csókot váltva és szótlanul elveszve egymás tekintetében. Egyszer csak felpillantott az égre, nagyot sóhajtott és megszólalt.

- Bella, ma nem csak azt szerettem volna elmondani., hogy mindennél jobban szeretlek, hanem valami mást is ami lehet hogy teljesen meg fogja változtatni a véleményedet rólam. - mondta kissé szomorúan. Kizárt gondoltam magamba, semmi se tudná megváltoztatni a véleményem róla és se azt hogy teljes szivemből szeretem.- Biztosan észrevetted, hogy én és a testvéreim különbözünk a többi diáktól, hogy nem eszünk, iszunk semmit, hogy bőrünk s szemünk szine ugyan olyan de mégis annyira különbözünk egymástól. - mondta kissé feszülten.

- Igen.-mondtam természetesen- észrevettem. Csak nem értem hogy miért?- kérdeztem őszinte kiváncsisággal

- Mert mi nem vagyunk....emberek. - teljesen ledöbbentem, hogy hogy nem emberek? láthatta értetlenkedő pillantásom mert rögtön folytatta. - Mi vármpirok vagyunk - bökte ki nagy nehezen.

- Vámpirok - kérdeztem vagy inkább kijelentettem. Hát persze. Hogy nem jöttem eddig rá. A La push-i mesékre visszaemlékezve szinte minden ugyan olyan volt a Cullen családon mint a történeti vámpirokon. Egy valamit kivéve. A szemük szine. Állitólag a vámpiroknak vörös a szemük, de a Cullen testvéreknek mind aranybarna szeme van. Ráemeltem a tekintetem Edwardra és ezernyi kérdés sorakozott benne.

- Mi mások vagyunk mint a többi vámpir. Mi nem akarunk szörnyetegek lenni. Ezért csak állatvérrel táplálkozunk. Rajtunk kivül még csak egy vámpir család válaztotta ezt a lehetőséget. De én akkor is egy lelketlen szörnyeteg vagyok. - mondta szomorúan és lehajtott fejjel.

- Nem számit- suttogtam mire rámemelt kérdő tekintetét. - Nem számit hogy mi vagy, nem számit hogy mit tettél a múltban. Csak az számit hogy szeretlek és hogy szeretsz. - mondtam és finoman megcsókoltam.

Miután meggyőztam róla, hogy nekem csak az számit hogy most ki és hogy szeret elkezdtem kérdezgetni. Elmesált minden a vámpirokról. Elmondta hogy örökké élnek és vonakodva bár de elárulta hogy hány éves. Kissé ledöbbentem. Elmesélte, hogy Carlisle változtatta át mikor spanyolnáthába haldoklott. Megtudtam hogy Alice és Jasperen kivül mindegyiküket Carlisle változtatott át. Rá és Esmere mind úgy tekintenek mint a szüleikre.

Minden vámpirnak van valamilyen képessége, vagy valamit áthozott ebbe a létbe. Carlisle az együttérzést, Esme azt hogy szenvedélyesen tud szeretni, Emmet az erejét, Rosalie a hiúságát, Jasper úgymond irányitani, befolyásolni tudja az érzelmeket, Alice látja a jövőt, ezen valahogy nem lepődtem meg annyira, ez a képesség rá vall pötöm barátnőmre. Valamint Edward a gondolatokba olvas. Azt hiszem ekkor a szivinfarktus kerülgetett. Olvas a gondolatokba? Hallja hogy mi mindent gondoltam eddig róla. De ő csak jót nevetett rémült arcomon és megnyugtatott hogy az enyéimet nem hallja. Állitása szerint az enyéimet akarná a legjobban hallani és csak erre nem képes.

Rákérdeztem Tanyara is. Róla azt mondta hogy odaköltözött azért mert el akarja őt csábitani de semmi szin alatt nem járna sikerrel. Ő csak engem szeret és sose szerette vagy tetszett neki Tanya. Elmondta hogy azon a napon amikor megcsókolta a parkolóban, ekkor a féltékenység valószinüleg látható volt az arcomon mert elmosolyodott, csak azért nem tolta el magától mert meglepődött.

Rákérdeztem a legendákra is. Miszerint elégnek a napon, meg egyebek. Erre csak jót nevetett, felállt és elkezdte kigombolni az ingét. Én tátott szájjal figyeltem. Azt mondta hogy megmutatja hogy milyen is ő a napfényen. Ezt is csak halványan hallottam mert megbabonázott izmos felsőtestének látványa. Kisütött a nap és Ő úgy csillogot mint egy gyémánt. Gyönyörű volt.

A nap hátralevő részében hozzá bújva ültem és csak élveztük egymás közelségét. Gyakran loptam csókot édes ajkairól. Az idő elrepült és már csak azt vettem észre hogy alkonyodik. Nagy nehezen elszakadtam tőle és feltápászkodtam a földől. Visszasétáltunk a kocsihoz, meg megállva egy egy csókra. Beültünk és hazavitt.

- Bejössz? - kérdeztem tőle

- Persze - mondta mosolyogva amitől még a nevem is elfelejtettem.

Kisegitett az autóból és kézen fogva bementünk a házba. Mint az utóbbi időben mindig, most se tudtam mi minden tartogat még az éjszaka.