Sziasztok!
Meghoztam, bár nehéz szülés volt. Nemrég értem haza, és nem sok kedvem volt nekiállni, de nem akartam húzni az időt, sem az agyatokat tovább. Remélem tetszeni fog, bár ennél összecsapottabb fejezetet sosem írtam még. Köszönöm szépen a komizóknak, név szerint: Dytta, Orsy, Reni, Bella és LilyVolturi, köszönöm, hogy számíthatok rátok és, hogy erőt adtok az íráshoz :)
Jó olvasást!
Anita
(Edward)
A vér szabályosan mefagyott volna az ereimben, ha még egyáltalán lenne. Még jobban gyülöltem magam amiért életem örök szerelmét nem csak, hogy teherbe ejtettem, az életét veszélyeztetve ezáltal, sőt még le is hordtam mindennek annak ellenére, hogy nem érdemelte még, de még nagyobb veszélyben sodortam amikor az undortól csöpögő szavak kimondtam. A farkas látta beszélni őt egy nővel. Egy vámpír nővel. Egy vámpír nővel akinek vörös hajzuhataga rakoncátlanul keretezte arcát a feltámadó szélben.
Victoria
Vajon mit csinált Bellával? Legutóbb mikor találkoztam vele a gondolatai gyülölettel teliek voltak szerelmem iránt. Hisz szerette azt az állatot. Szerette és féltékeny volt Bellára amiért őt akarja. Bármit megtett volna, hogy megszabaduljon tőle és, hogy James ismét csak neki szentelje a figyelmét. És utána... utána én megöltem Jamest, megöltem, hisz bántotta életem értelmét. Valószínűleg most utál engem amiért megöltem, illetve méginkább utálja Bellát amiért miatta öltem meg. Vajon képes volt bántani őt? A szívem összeszorult a gondolatra és magam iránt érzett gyülöletem még erősebben lángolt.
- Elmondanád nekünk is végre, Edward, hogy miért lettél, még vámpír létedhez képest is ennyire fehér? - kérdezte Alice humorosan, ugyanakkor enyhe félelemmel a hangjában.
- Victoria - csak ennyit sikerült kinyögjek a torkomat fojtogató csomó miatt.
- Ki az a Victoria? - kérdezett rá Jacob értetlenül. A többiekre nézve, láttam, hogy mindenki megdöbbenve, rémülettel néz engem. Az amazonok és Jacob viszont várták a válaszunkat, de senki se volt olyan állapotban, hogy elmesélje nekik, úgyhogy, bár nehezen, de belekezdtem én.
- Victoria egy vámpír nő. Emberi véren él. Két másik férfival jártak erre még a nyáron. Az egyik a szeretője volt. A másik, mikor komolyra fordult a dolog, lelépett - a hangom elakadt.
- Komolyra fordult a dolog? Ezt hogy érted? - kérdezte sürgetően Zafrina.
- Úgy, hogy James, Victoria párja... ismerte régebbről Bellát. Elrabolta és napokig kerestük, míg Edward megtalálta valahol a hegyekben. Akkor megölte Jamest. Valószínűleg ezzel iszonyatos mérget kiváltva Victoriaból. - fejezte be mondandómat Rose. Hálásan néztem rá. Egyrészt amiért felmentett engem a beszéd alól, másrészt amiért kihagyta azt a részt, hogy hogyan is ismerhette a vámpír szerelmemet.Mindenki gondolatai közé merült.
- Ez csakis a te hibád - csattant fel mérgesen Alice. - Ha te nem beszélsz úgy vele, akkor mindez nem történt volna meg.
- Alice, talán ezt most mégsem kellene - próbálta nyugtatni Esme robbani készülő pöttöm húgomat.
- De, igen. Ez igenis kell. Amikor Bella itt állt mindenki előtt, terhesen, könnyes, esdeklő szemekkel, ti mind elhittétek azt amit a látszat mutatott. Mind. Nem érdekelt az, hogy Bellát nem ilyennek ismertétek meg, nem érdekelt semmi. Hitettek annak, hogy egy vámpírnak nem lehet gyereke, tehát akkor ő mindenképp megcsalta. Mind egyetértettetek ebben. Kivétel nélkül. Elnéztétek, hogy hogyan hordja le őt Edward és senki se lépett közbe. Esme, Carlisle, ti azt állítottátok, hogy úgy szeretitek Bellát mintha a saját lányotok lenne. Hát akkor mégis hogyan tudtátok elnézni, elhallgatni, sőt egyetérteni mindazzal a sértéssel amit ő mondott? Rose, te tudod leginkább, hogy a múltban min ment keresztül ez a lány. Tudod, mert te is átélted. Te is ugyanúgy ott voltál a csajos bulikon mint én. Te is hallottad és láttad, hogy mennyire szerette a testvérünket. És a legkisebb félreértésnél képes voltál elhinni róla bármit. És te, Edward... - nézett rám végül megvetően Alice - te, aki azt állítottad, hogy ő életed szerelme, te, hogy voltál képes elhinni róla azt, hogy megcsalt? Hogy voltál képes bántani őt? Őt, aki a tiszta szerelmével ajándékozott meg. Őt, aki elfogadott olyannak amilyen vagy. Őt, aki képes volt mindenről lemondani, csakis azért, hogy veled legyen. Te is tudod, hogy mi történt vele. Te is tudod, hogy minden amit veled tett azt szerelemből tette. Hát akkor mégis hogyan, hogyan voltál képes megsérteni őt? Hogy voltál képes hagyni, hogy bántsa, sőt igazat adni ennek a nőnek? - mutatott undorral Tanya felé.
- Már megbocsáss - tekintett megütközve Tanya húgomra. - Én csak hittem a látszatnak. Ahogyan mind tettétek. Na jó rajtad kivül, Alice - javította ki mondandóját mikor látta húgom megvető pillantását. - De hát mit tehettem volna? Mit tehettünk volna mind? A látszat valóban csal néha, de azért ki gondolta volna, hogy egy vámpírnak tényleg lehet gyereke? - ártatlan pillantást vetett rá.
- Te semmit sem tehettél volna. Hisz ez neked kapóra jött. Amúgy is rég meg akartál volna szabadulni Bellától és most itt volt az eshetőség, hogy mindenki előtt megalázd. Te tőled semmi mást nem is vártam volna. De a többiek? A többiektől sokkal többet vártam volna el. - halkult le a mondat végére.
Bár pokolian fájtak a szavai, igazat adtam neki. Mindenben.
A következő napok felfordulással és őrülettel jártak. Mindenki terveket szőtt, hogy akkor hogyan is találhatnánk meg Bellát.
- Lehet, hogy minden után már nem akarta a gyereket - suttogtam megtörve amikor épp a nappaliban gyültünk össze tervezni ismét.
- Tessék? - kiáltott fel Alice. Hát igen, az utóbbi napokban sem nyugodott le. Mióta a múltkor felrobbant, mindenki pár lépés távolságot tart. Szólni, pedig senki sem mer hozzá. A haragos kifejezés az arcáról mindenkinek mutatta, hogy jobb ha nem ingereljük. Még Jasperrel is képes volt összeveszni amikor megpróbálta nyugtatni. A mostani arckifejezése tisztán mutatta, hogy megint sikerült felmérgesítnem. - Csak nem azt akarod mondani ezzel, hogy Bella képes volt elvetetni a gyereket? - villámokat szórtak a szemei. - Az a Bella akit én ismerek sose tette volna ezt meg. Az a Bella akit én ismerek, bár valószínűleg tudja, hogy veszélyben forog az élete képes lenne kihordani azt a gyereket. Az a Bella akit én ismerek, szereti azt a gyereket. Mert egy rész belőle és egy rész belőled. És bár valószínűleg sose fogja megbocsátani azt amit mondtál neki, attól még nem szüntek meg teljesen irántad az érzései.
Erre nem vettem volna mérget, de nem feleseltem. Örültem, hogy ennyivel is megúsztam.
A következő napok egyhangúan teltek. Folyton kerestük őt, de nem találtunk semmi nyomot, semmit amin el tudnánk indulni. Sőt még Alice sem látta őt. Sem Victoriát.
- Sajnálom mindazt amit mondtam - szökkent mellém húgom egyik keresésünk alkalmával.A család többi tagja is meglepetten pillantott rám. Úgy látszik valamelyest lehiggadt.
- Nem kell, Alice. Teljes mértékben igazad van. - a szemeimet visszafordítottam az erdő felé, de ekkor húgom kezembe kapaszkodott és erősen szorította. Rátekintettem és láttam, hogy szemei fátyolosak. Ennyi idő után végre látomása volt.
(Victoria)
Az erdőben sétáltam, mint szinte mindig az utóbbi időben, miután elvesztettem Jamest. Hiányzott. Pokolian. Tudom, hogy nem volt jó, tudom, hogy sokakat bántott, de én akkor is szerettem. Bár ő nem szeretett viszont, ezt mindig is tudtam. Talán csak...ragaszkodott hozzám, de semmiképp sem szeretett. Nem szerelemmel. Hirtelen hangokat hallottam a közelemben. Szipogást. Egy nő sírt. Keservesen. Nem tudtam elképzelni, hogy mit kereshet egy nő, ebben az órában, itt, az erdő mélyén. A szél felém sodorta az illatát és az agyamat ellepte a vörös köd, a lábaim maguktól vittek felé.
2012. szeptember 24., hétfő
2012. szeptember 15., szombat
35.fejezet
Sziasztok!
Első sorban köszönöm a komikat Dorothy, Reni, Orsy, és LilyVolturi. Ezt a fejezet főként az érdeklődők kedvéért hoztam össze, bár nem vagyok megelégedve vele. De megígértem, hogy rendszeresebben hozom a frisseket és ha már megszoktam/megszoktuk, hogy vasárnap van friss, akkor ezt amennyire lehet megpróbálom betartani. Remélem ide is írtok pár véleményt, szükségem van rájuk, ha jók, ha nem, azért, hogy erőt és kedvet adjanak az íráshoz, főként, hogy most itt a suli is, zsúfoltabb a program.
Szeptember 8-án volt a blog 2 éves :) Teljesen kiment a fejemből múlt héten :D
Nem fecsérelem tovább a szót,
jó olvasást,
Anita
(Edward)
Amint tudatosult bennem mindaz, amit Kachiri mondott, rájöttem, hogy egész eddigi hosszú életem legnagyobb hibáját követtem el. Több mint egy évvel ezelőtt sivár, értelmetlen életemben belépett egy valóságos angyal. Tökéletességével, szerelmével, bájosságával fényt hozott szürke mindennapjaimban. Úgy éreztem, hogy emberi, illetve vámpír életemben elkövetett hibáimért végre bocsánatot nyertem és nem éreztem már azt, hogy szörnyeteg vagyok, hisz Bella szeretett. Minden ellenére. A legelső pillanattól kezdve, amikor legelőször pillantottam meg, tudtam, hogy ő az akire a tudatalattim mindig is vágyott.
Először arra gondoltam, hogy érzéseim ellenére nem taposhatok bele emberi életében. Hagynom kell, hogy boldog, teljes életet éljen. Igaz, hogy Alice, aki már akkor is mérhetetlenül szerette Bellát, csak úgy mint én, folyton arról beszélt, hogy közelednem kell hozzá. Én mindig azt válaszoltam neki, hogy Bella nem érezhet irántam semmit. Alice mindig sejtelmesen mosolygott ilyenkor. Hetek után, mikor már kezdtem belefáradni abba, hogy csak-barátok-vagyunk játékot játszunk, eldöntöttem, hogy lesz ami lesz, elmondom neki az igazat arról, hogy mit érzek iránta, illetve, hogy mi is vagyok.
Meglepetésemre rögtön igent mondott amint elhívtam magammal, annak ellenére, hogy még a célt sem részleteztük. A rétre már akkor rátaláltam amikor legelőször jártunk itt sok-sok évvel ezelőtt. Oda szándékoztam elvinni, hogy nyugodtan, zavaró tényezők nélkül tudjunk beszélni. Belegondolva nem a legalkalmasabb hely lett volna, ha mégis megijed attól amit mesélek neki. Mégsem így történt. Amint szerelmet vallottam neki, könnyes szemekkel viszonozta szavaimat. Joga volt tudni, hogy kibe is szerelmes, így hát rögtön beavattam mindabban ami az életemet övezte. Meglepettségemre érdeklődéssel hallgatta mondanivalómat és cseppnyi félelmet se fedeztem fel rajta. Már az első pillanattól kezdve elfogadott olyannak amilyen vagyok és vállalta mindazt ami a vámpírsággal jár.
És szeretett. Mindennél jobban. Épp úgy ahogy én is őt. Gyönyörű pillanatokat éltünk át együtt. Teljes mértékben, testestől, lelkestől nekem adta magát és mindenről képes lett volna lemondani értem. És én, az őrült féltékenységemmel elüldöztem őt. Azzal gyanúsítottam, hogy megcsalt holott én voltam az egyetlen férfi az életében és az, hogy szeretett minden porcikájából, tettéből sütött. Úgy éreztem akkor, hogy ez a szerelem ami kettőnk között van sose fog elmúlni. De most... Biztos vagyok benne, hogy minden valaha értem érzett szerelmet kiírtottam belőle ocsmány szavaimmal. Hogy gondolhattam ilyesmit egy ilyen nőröl? Hogy lehettem annyira őrült, hogy miután megajándékozott a szerelmével, ily módon elüldöztem magamtól?
Őt és a... gyerekemet. Fiatalon lettem vámpír úgyhogy mostanáig sose vágytam arra, hogy gyerekem lehessen. Most viszont... láttam magam előtt egy tökéletes kisbabát, Bella tökéletes mását. Tudom, hogy valószínűleg olyannyira megbántottam, hogy sose fogom visszanyerni bizalmát, szerelmét, de a gyerekemet mindenképp szeretném látni, a karomban tartani és elhalmozni minden szeretetemmel.
- És mégis... hogyan történik mindez? Hogyan fejlődik egy ilyen magzat? - Carlisle, miutám túltette magát a sokkon és a fájdalmát, amiért kételkedett fogadott lányában, legyűrte, ismét elővette orvosi énjét. Féltette Bellát. Mindent szeretett volna tudni egy ilyen magzat fejlődéséről, azért, hogy segíthessen neki. Mindenki gondolatában fájdalmat és szégyent olvastam. Egyedül Alice gondolataiban hallottam örömöt és megkönnyebülést amiért mind beláttuk, hogy legjobb barátnője igazat mondott és sose csalt meg.
- Gondolom a megtermékenyítési folyamatot nem kell elmagyaráznom - pillantott ránk sokatmondóan Zafrina, mire enyhén lökött bátyám, a helyzet komolysága ellenére, beindult fantáziával mosolyodott el, de hál Istennek egy szót sem szólt, azt hiszem ezt most egyikünk sem tudta volna könnyen elviselni. - A terhesség a félvéreknél is kilenc hónapot tart, csakúgy mint az átlagos gyerekeknél. Ennek ellenére, ritka eset, ha egy anya kilenc hónapig ki tudja hordani - merengett el, mire nekem rögtön összeszorult a torkom. Az nem lehet, hogy még a gyerekem is bántsa szerelmemet.
- Ritka eset? Miért? - kéerdezte Carlisle rögtön mohó kiváncsisággal.
- Nem elfelejtendő, hogy bár a magzatot egy emberi nő hordja ki, ők mindenképp rendelkeznek vámpír tulajdonságokkal is. Félvér, mármint félig ember, félig vámpír. Előfordul, hogy valamelyik erősebb. De mégha a vonások tökéletesen egyensúlyban is vannak, akkor is veszélyes az anyára nézve - magyarázott Senna.
- Mit értesz azzal, hogy veszélyes? - kérdeztem elhülve. Előbb elüldözöm amikor valójában az én gyerekemmel állapotos és közben a belőlem származó magzat az életét is veszélyezteti. Valóban egy szörnyeteg vagyok.
- A gyerek ugyebár sokkal erősebb és különlegesebb egy átlagos csecsemőnél. Az erősége veszélyeztetheti az anya egészségét, sőt akár... életét is - hajtotta le a fejét Zafrina. - Minden ilyen terhesség borda repedéssel, esetleg töréssel jár és fájdalommal. Ezért jó, hogy egy anya ne legyen egyedül ilyenkor - nézett rám jelentőségteljesen, mire méginkább szégyelni kezdtem magam. - Emelett a gyerek védve is van .
- Védve? - kérdezte apám, én pedig minden egyes szó után picit meghaltam.
- Igen. A magzatot körülveszi egy védőburok. Ez hasonló a mi bőrünkhöz, ami természetesen a szülést is megnehezíti. Ezek a babák nem születnek soha természetes úton, sőt, még császármetszéssel sem.
- Akkor hogyan születnek meg? - kérdezte Alice a legrosszabra gondolva. Mérhetetlenül féltette barátnőjét.
- Tulajdonképpen a gyerek... kirágja magát az anya hasából. Ez akkor történik meg amikor nincs már elég hely neki. - mindannyian lefagytunk amint elhangzott ez a mondat.
A továbbiakban nem igazán figyeltem oda a beszélgetésre. Hasonló eseteket meséltek az amazonok. Számolás után Bella a hatodik-hetedik hónapban lehet. Ami azt jelenti, hogy jelentősen közeledik a szülés pillanata. Bár valószínűleg utál most mindazért amit mondtam, mellette akartam lenni amikor megszületik... a gyerekünk. Egyetlen reményem az volt, hogy a magzat inkább rá hasonlít. Fogalmunk sincs, hogy most merre lehet. Vajon eddig hogyan bajlódott egyedül? Ki vigyázott rájuk eddig? Hova tünhetett így el? Meg kell találnom őt, mielőtt...
- Zafrina, mi történik az anyával a szülés után? - kérdeztem félőrült módjára.
- Hát... - kerülte a pillantásom - az igazság az, hogy ilyen esettel, amikor az anya saját akaratából ... van együtt egy vámpírral nem találkoztunk. Eddig csak olyanokat láttunk, amikor a baba kirágja magát az anya hasából, majd az anya... elvérzik és ... meghal.
- Nem! Ez nem történhet meg Bellával! Meg kell találnuk mielőtt még... - meg kell találnom, bármi áron. - Alice, nem látsz semmit?
- Nem, kínlódok, hetek óta, de nem látom őt. Nem látok semmit, mintha valami eltakarná őt tőlem. - suttogta ketségbeesetten.
- Ami azt illeti, amikor... összevesztetek - fájdalmasan eltoztult az arcom - próbáltam elemezni az érzéseit, de én sem tudtam. Mintha nem is lett volna a közelemben. Nem éreztem semmit felőle - mondta Jazz is tapasztalatait.
- Különleges baba lehet - merengett Senna, majd megrökönyödött pillantásunkra magyarázkodni kezdett. - Ugyebár Bellának valamilyen mentális pajzsa van, ezért nem tudod te olvasni a gondolatait, és Zafrina képessége sem hat rá. A gyereknek lehet, hogy ugyanilyen pajzsa van, csak az a fizikai képességeket hárítja, ezért Alice nem látja a jövöjüket és Jasper sem tudta már befolyásolni, sőt érzékelni őt. - érdekes volt, mindaz amit mondott, de nem igazán ez foglalkoztatott most.
- Meg kell találnuk őt. Valahonnan el kell kezdenünk a keresést. Jacob, te mit tudsz? - fordultam első sorban felé.
- Hát én annyit tudok Charlie és Reneé-től, hogy hagyott nekik egy üzenetet amelyben annyi állt, hogy ne aggódjanak, biztonságban van, és majd ő jelentkezni fog, ne keressék. Emelett az egyik farkas, mint már említettem, látta őt egy nővel beszélgetni - visszagondolt a jelenetre amelyet farkas alakban látott társa gondolataiban és én lefagytam amikor tudatosult bennem, hogy ki is az a nő.
Első sorban köszönöm a komikat Dorothy, Reni, Orsy, és LilyVolturi. Ezt a fejezet főként az érdeklődők kedvéért hoztam össze, bár nem vagyok megelégedve vele. De megígértem, hogy rendszeresebben hozom a frisseket és ha már megszoktam/megszoktuk, hogy vasárnap van friss, akkor ezt amennyire lehet megpróbálom betartani. Remélem ide is írtok pár véleményt, szükségem van rájuk, ha jók, ha nem, azért, hogy erőt és kedvet adjanak az íráshoz, főként, hogy most itt a suli is, zsúfoltabb a program.
Szeptember 8-án volt a blog 2 éves :) Teljesen kiment a fejemből múlt héten :D
Nem fecsérelem tovább a szót,
jó olvasást,
Anita
(Edward)
Amint tudatosult bennem mindaz, amit Kachiri mondott, rájöttem, hogy egész eddigi hosszú életem legnagyobb hibáját követtem el. Több mint egy évvel ezelőtt sivár, értelmetlen életemben belépett egy valóságos angyal. Tökéletességével, szerelmével, bájosságával fényt hozott szürke mindennapjaimban. Úgy éreztem, hogy emberi, illetve vámpír életemben elkövetett hibáimért végre bocsánatot nyertem és nem éreztem már azt, hogy szörnyeteg vagyok, hisz Bella szeretett. Minden ellenére. A legelső pillanattól kezdve, amikor legelőször pillantottam meg, tudtam, hogy ő az akire a tudatalattim mindig is vágyott.
Először arra gondoltam, hogy érzéseim ellenére nem taposhatok bele emberi életében. Hagynom kell, hogy boldog, teljes életet éljen. Igaz, hogy Alice, aki már akkor is mérhetetlenül szerette Bellát, csak úgy mint én, folyton arról beszélt, hogy közelednem kell hozzá. Én mindig azt válaszoltam neki, hogy Bella nem érezhet irántam semmit. Alice mindig sejtelmesen mosolygott ilyenkor. Hetek után, mikor már kezdtem belefáradni abba, hogy csak-barátok-vagyunk játékot játszunk, eldöntöttem, hogy lesz ami lesz, elmondom neki az igazat arról, hogy mit érzek iránta, illetve, hogy mi is vagyok.
Meglepetésemre rögtön igent mondott amint elhívtam magammal, annak ellenére, hogy még a célt sem részleteztük. A rétre már akkor rátaláltam amikor legelőször jártunk itt sok-sok évvel ezelőtt. Oda szándékoztam elvinni, hogy nyugodtan, zavaró tényezők nélkül tudjunk beszélni. Belegondolva nem a legalkalmasabb hely lett volna, ha mégis megijed attól amit mesélek neki. Mégsem így történt. Amint szerelmet vallottam neki, könnyes szemekkel viszonozta szavaimat. Joga volt tudni, hogy kibe is szerelmes, így hát rögtön beavattam mindabban ami az életemet övezte. Meglepettségemre érdeklődéssel hallgatta mondanivalómat és cseppnyi félelmet se fedeztem fel rajta. Már az első pillanattól kezdve elfogadott olyannak amilyen vagyok és vállalta mindazt ami a vámpírsággal jár.
És szeretett. Mindennél jobban. Épp úgy ahogy én is őt. Gyönyörű pillanatokat éltünk át együtt. Teljes mértékben, testestől, lelkestől nekem adta magát és mindenről képes lett volna lemondani értem. És én, az őrült féltékenységemmel elüldöztem őt. Azzal gyanúsítottam, hogy megcsalt holott én voltam az egyetlen férfi az életében és az, hogy szeretett minden porcikájából, tettéből sütött. Úgy éreztem akkor, hogy ez a szerelem ami kettőnk között van sose fog elmúlni. De most... Biztos vagyok benne, hogy minden valaha értem érzett szerelmet kiírtottam belőle ocsmány szavaimmal. Hogy gondolhattam ilyesmit egy ilyen nőröl? Hogy lehettem annyira őrült, hogy miután megajándékozott a szerelmével, ily módon elüldöztem magamtól?
Őt és a... gyerekemet. Fiatalon lettem vámpír úgyhogy mostanáig sose vágytam arra, hogy gyerekem lehessen. Most viszont... láttam magam előtt egy tökéletes kisbabát, Bella tökéletes mását. Tudom, hogy valószínűleg olyannyira megbántottam, hogy sose fogom visszanyerni bizalmát, szerelmét, de a gyerekemet mindenképp szeretném látni, a karomban tartani és elhalmozni minden szeretetemmel.
- És mégis... hogyan történik mindez? Hogyan fejlődik egy ilyen magzat? - Carlisle, miutám túltette magát a sokkon és a fájdalmát, amiért kételkedett fogadott lányában, legyűrte, ismét elővette orvosi énjét. Féltette Bellát. Mindent szeretett volna tudni egy ilyen magzat fejlődéséről, azért, hogy segíthessen neki. Mindenki gondolatában fájdalmat és szégyent olvastam. Egyedül Alice gondolataiban hallottam örömöt és megkönnyebülést amiért mind beláttuk, hogy legjobb barátnője igazat mondott és sose csalt meg.
- Gondolom a megtermékenyítési folyamatot nem kell elmagyaráznom - pillantott ránk sokatmondóan Zafrina, mire enyhén lökött bátyám, a helyzet komolysága ellenére, beindult fantáziával mosolyodott el, de hál Istennek egy szót sem szólt, azt hiszem ezt most egyikünk sem tudta volna könnyen elviselni. - A terhesség a félvéreknél is kilenc hónapot tart, csakúgy mint az átlagos gyerekeknél. Ennek ellenére, ritka eset, ha egy anya kilenc hónapig ki tudja hordani - merengett el, mire nekem rögtön összeszorult a torkom. Az nem lehet, hogy még a gyerekem is bántsa szerelmemet.
- Ritka eset? Miért? - kéerdezte Carlisle rögtön mohó kiváncsisággal.
- Nem elfelejtendő, hogy bár a magzatot egy emberi nő hordja ki, ők mindenképp rendelkeznek vámpír tulajdonságokkal is. Félvér, mármint félig ember, félig vámpír. Előfordul, hogy valamelyik erősebb. De mégha a vonások tökéletesen egyensúlyban is vannak, akkor is veszélyes az anyára nézve - magyarázott Senna.
- Mit értesz azzal, hogy veszélyes? - kérdeztem elhülve. Előbb elüldözöm amikor valójában az én gyerekemmel állapotos és közben a belőlem származó magzat az életét is veszélyezteti. Valóban egy szörnyeteg vagyok.
- A gyerek ugyebár sokkal erősebb és különlegesebb egy átlagos csecsemőnél. Az erősége veszélyeztetheti az anya egészségét, sőt akár... életét is - hajtotta le a fejét Zafrina. - Minden ilyen terhesség borda repedéssel, esetleg töréssel jár és fájdalommal. Ezért jó, hogy egy anya ne legyen egyedül ilyenkor - nézett rám jelentőségteljesen, mire méginkább szégyelni kezdtem magam. - Emelett a gyerek védve is van .
- Védve? - kérdezte apám, én pedig minden egyes szó után picit meghaltam.
- Igen. A magzatot körülveszi egy védőburok. Ez hasonló a mi bőrünkhöz, ami természetesen a szülést is megnehezíti. Ezek a babák nem születnek soha természetes úton, sőt, még császármetszéssel sem.
- Akkor hogyan születnek meg? - kérdezte Alice a legrosszabra gondolva. Mérhetetlenül féltette barátnőjét.
- Tulajdonképpen a gyerek... kirágja magát az anya hasából. Ez akkor történik meg amikor nincs már elég hely neki. - mindannyian lefagytunk amint elhangzott ez a mondat.
A továbbiakban nem igazán figyeltem oda a beszélgetésre. Hasonló eseteket meséltek az amazonok. Számolás után Bella a hatodik-hetedik hónapban lehet. Ami azt jelenti, hogy jelentősen közeledik a szülés pillanata. Bár valószínűleg utál most mindazért amit mondtam, mellette akartam lenni amikor megszületik... a gyerekünk. Egyetlen reményem az volt, hogy a magzat inkább rá hasonlít. Fogalmunk sincs, hogy most merre lehet. Vajon eddig hogyan bajlódott egyedül? Ki vigyázott rájuk eddig? Hova tünhetett így el? Meg kell találnom őt, mielőtt...
- Zafrina, mi történik az anyával a szülés után? - kérdeztem félőrült módjára.
- Hát... - kerülte a pillantásom - az igazság az, hogy ilyen esettel, amikor az anya saját akaratából ... van együtt egy vámpírral nem találkoztunk. Eddig csak olyanokat láttunk, amikor a baba kirágja magát az anya hasából, majd az anya... elvérzik és ... meghal.
- Nem! Ez nem történhet meg Bellával! Meg kell találnuk mielőtt még... - meg kell találnom, bármi áron. - Alice, nem látsz semmit?
- Nem, kínlódok, hetek óta, de nem látom őt. Nem látok semmit, mintha valami eltakarná őt tőlem. - suttogta ketségbeesetten.
- Ami azt illeti, amikor... összevesztetek - fájdalmasan eltoztult az arcom - próbáltam elemezni az érzéseit, de én sem tudtam. Mintha nem is lett volna a közelemben. Nem éreztem semmit felőle - mondta Jazz is tapasztalatait.
- Különleges baba lehet - merengett Senna, majd megrökönyödött pillantásunkra magyarázkodni kezdett. - Ugyebár Bellának valamilyen mentális pajzsa van, ezért nem tudod te olvasni a gondolatait, és Zafrina képessége sem hat rá. A gyereknek lehet, hogy ugyanilyen pajzsa van, csak az a fizikai képességeket hárítja, ezért Alice nem látja a jövöjüket és Jasper sem tudta már befolyásolni, sőt érzékelni őt. - érdekes volt, mindaz amit mondott, de nem igazán ez foglalkoztatott most.
- Meg kell találnuk őt. Valahonnan el kell kezdenünk a keresést. Jacob, te mit tudsz? - fordultam első sorban felé.
- Hát én annyit tudok Charlie és Reneé-től, hogy hagyott nekik egy üzenetet amelyben annyi állt, hogy ne aggódjanak, biztonságban van, és majd ő jelentkezni fog, ne keressék. Emelett az egyik farkas, mint már említettem, látta őt egy nővel beszélgetni - visszagondolt a jelenetre amelyet farkas alakban látott társa gondolataiban és én lefagytam amikor tudatosult bennem, hogy ki is az a nő.
2012. szeptember 9., vasárnap
34.fejezet
Sziasztok. Itt is a friss. Köszönöm szépen a hét komizónak, név szerint: Soph, Pati, Orsy, Szilvi, LilyVolturi és a két névtelennek is. A névteleneknek üzenem, hogy soha, semmi sem mindig rózsaszín az életben. Igen, ez eddig happy történet volt, de már szinte unalmas volt mindig boldogságról írni, holott az élet sajnos egyáltalán nem ilyen. Ami pedig a jövőjüket illeti... hát még én sem igazán tudom, hogy az hogy is lesz :D, majd kiderül. Ide is szívesen várom a komikat, most jól jönne egy kis ösztönzés :)
Jó olvasást!
Anita
(Edward)
A három vámpírnő meglepetten pillantott másik vendégünkre. Kachiri, Senna és Zafrina ellenszenvesen méregette egy pillanattal később Jacobot, aki hozzájuk hasonló arckifejezéssel figyelt. A három nő is ugyanazt a reakciót váltotta ki belőle mint mi, vagy mint bármelyik másik vámpír. Az amazonok mindig is jó megfigyelők voltak, egyből kiszurták tehát, hogy valami nagyon nincs rendben velünk. Körülnéztek és rögtön észrevették, hogy valaki hiányzik a családból.
- Hol van Bella? - kérdezett rá Zafrina. Ő kedvelte leginkább meg őt. Elfordítottam a fejem miközben válaszoltam.
- Nem tudjuk.
- Hogyhogy nem tudjátok? - kérdezte szinte hisztérikusan Senna. Elképesztő, hogy ők is mennyire a szívükbe zárták. Hisz annyira jó volt, annyira édes... Próbáltam kizárni őt a szívemből, próbálni nem gondolni rá, vagy egyszerűen csak észben tartani azt, hogy ő megcsalt. Mégsem tudtam. Túlságosan szerettem ahhoz, hogy kizárjam a gondolataimból. Négy hónap után egyre inkább hiányzott, egyre elviselhetetlenebbnek tűntek a napok, mert nem tudtam róla semmit. Bár próbáltam közönyösnek mutatkozni, legbelül szenvedtem, jobban mint valaha. Féltettem őt. El se tudtam képzelni, hogy mi is történhetett vele, hova tűnt így el. Bebeszéltem magamnak, hogy biztosan jól van, hisz végül is mi baja eshetett volna, ha a gyereke apja mellette van.
- Nem tudjuk. Négy hónapja tűnt el miután összeveszett Edwarddal. Egyetlen cetlit hagyott a szüleinek. Azóta senki se tud róla semmit. Ezért jött Jacob is ide - magyarázta Rose, Jacob felé mutatva.
- Összevesztetek? Mégis mi a jó egen tudtatok annyira összeveszni, hogy Bella elmenekült és azóta se adott semmi életjelt, sőt egyikőtök se kereste? - kérdezte Kachiri.
- Nem tudjuk, hogy elmenekült-e. Bella megcsalt - suttogtam megtörten.
- Megcsalt? Bella? Téged? - képedt el Zafrina. - Ez képtelenség. Mikor mi itt voltunk minden rendben volt és látszott, hogy mennyire szeretitek egymást és, hogy Bella mennyire imád téged. Kétlen, hogy ez ennyire rövid idő alatt megváltozott volna. És mégis kivel csalt volna meg? - faggatott felháborodva.
- Először azt hitte, hogy velem csalta meg - kotyogott bele Jacob - de ez hülyeség, hisz én valóban szeretem Bellát, de csakis mint barátot, vagy akár mint testvért. Mindketten úgy tekintünk, illetve tekintettünk a másikra mint barátra, mindig. Remélem ezt ő is felfogja végre - pillantott rám, majd folytatta. - Most meg azt hiszi, hogy valaki mással van Bella, azzal akivel gondolja ő, hogy meg is csalta. Bár egyetértve veletek én sem tudom elképzelni, hogy tényleg ilyet tett volna - fejezte be mondanivalóját.
- Nem látom őt. Hónapok óta egyetlen látomásom sem volt róla. Akármennyit kínlódtam, mintha valami eltakarná őt előlem - fakadt ki Alice. - Csatlakozva az előttem szólókhoz, én sem tudom elfogadni, hogy az a Bella akit én ismerek, akit még most is, mindez után, a legjobb barátnőmnek gondolok, ilyet tett volna a bátyámmal. Egyszerűen nem tudom elfogadni. Igaz, hogy a helyzet érthetetlen, de...
- Milyen helyzet? Magyarázzátok el végre nekünk is, hogy miért hiszitek ezt Belláról? Milyen bizonyítékotok van ellene? - háborgott Zafrina.
- Bella terhes - nyögtem ki.
- Terhes? - kérdezte elmosolyodva Senna.
- Igen. Nekem nem lehet gyerekem, hisz vámpír vagyok tehát mással is együtt volt - suttogtam fájdalmasan.
- Tessék? Mi az, hogy egy vámpírnak nem lehet gyereke? - képedt el ismét Senna.
- Egy vámpír férfinak és egy ember nőnek lehet gyermekük. A vámpír nőknek nem változik a testük, tehát nem tudnak kihordani egy terhességet, de egy emberi nő igen. Ez meg azt jelenti, hogy Bella nem csalt meg, hanem a te gyerekeddel várandós - magyarázta Kachiri mindannyiunk elképedésére.
Eszembe jutott mindaz amit mondtam neki, amivel vádoltam. Akkor jogosnak éreztem a felháborodásom, bár már akkor is tudtam, hogy túlugrottam a lovat, de nem bántam. Most viszont ... Fájdalmasan égették a mellkasomban lévő űrt azoknak a pillanatoknak az emlékei. Akkor vajon mit érezhetett ő? Ő aki tiszta szívvel szeretett, mindig is bizonygatta ezt nekem, aki nekem ajándékozta a szívét, a testét. Én meg beletapostam mindebben. Sose fogom magamnak megbocsátani, ugyanúgy, ahogy minden bizonnyal ő sem. Lerogytam a kanapéra és a fejem a kezeimbe temetve suttogtam:
- Akkor ez azt jelenti, hogy örökre elveszettem őt.
(Bella)
Iszonyatos rosszullétre ébredtem. Nem foglalkozva szerelmemmel, magamhoz képest gyorsan kipattantam az ágyból és a fürdő felé rohantam. Szerelmem is rögtön mellettem termett és a hajamat összefogva térdelt mellettem. Ki akartam küldeni, nem akartam ugyanis, hogy így lásson, mégsem tudtam. Jól esett, hogy mellettem van és van kire támaszkodjak. Utána fogat mostam és szerelmemmel visszamentünk a szobámba.
Nem igazán akartam, mégis belementem, amikor megpróbált meggyőzni, hogy menjünk el Carlisle-hoz, hogy vizsgáljon meg. Felöltöztünk, majd a karjaiba kapva, hazafutott velem. Alice láthatta, hogy jövünk és, hogy valami nincs rendben, mert az egész család, Tanyat is beleértve, a nappaliba volt és aggódva néztek ránk. Carlisle betessékelt a dolgozószobájában. Vért vett, majd elvégzett különböző teszteket rajtam. Úgy szerettem Carlisle-t mintha az apám lett volna, de a hideg futkosott a hátamon amikor orvosként közeledett. Mosolyogva végezte a vizsgálatokat, ami azt bizonyította, hogy komolyabb gond biztosan nincs. Én se hittem, hogy valami bajom lenne, de szerelmem, mint mindig, most is túlaggódta a dolgot. A vérvizsgálatot nézte, amikor én azt hittem, hogy végre kész vagyok, ekkor azonban elsötétült a tekintete és a mosoly lehervadt ajkairól.
- Carlisle? Mi a baj? Mi történt? - kérdeztem hirtelen kétségbeesve.
- Menjünk a többiekhez, Bella! - mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Teljesen megváltozott a hangneme, a viselkedése. Nem értettem. Mi történt ilyen hirtelen?
Kiléptünk az ajtón és hét kiváncsi és aggódó szempárral találkoztunk. A legfeszültebb szerelmem volt. Carlisle kikerült engem, majd Edwardhoz lépve a válára tette a kezét. Ő kiváncsian nézett rá, valószínűleg a gondolatai között kutakodott, de Carlisle nem mutatta meg neki se mi történt, hirtelen bosszússá vált arca ezt bizonyította. Nem mentem rögtön szerelmem mellé, nem akartam megzavarni őket és azt sem szerettem volna, ha Carlisle neheztel rám.
Az ablakhoz sétáltam és az erdőt kémlelve gondolkoztam. Komoly gondom csak nem lehet, hisz az elmúlt hónapokban, miután James elrabolt és begyógyultak a kisebb-nagyobb sebeim, nem történt semmi sem velem. Jól éreztem magam. Igaz, hogy az utóbbi két hónapban gyakran megszédültem, de ezen kivül semmi.
- Elmondanátok végre nekünk is, hogy mi baja van Bellának? - szakított ki kedvesem gondolatmenetemből. Én is feléjük fordultam, mert végre én is szeretném megtudni, hogy Carlisle miért változott meg hirtelen ennyire, miért lett távolságtartó velem szemben.
- Sajnálom, Edward. Az igazság az, hogy nem is tudom, hogyan mondjam el neked, nektek. Engem is... sokkolt az amit ma tudtam meg. Ilyesmi még csak eszembe se jutott volna soha Belláról és most mégis... - hatásszünetet tartott méginkább borzolva mindannyiunk idegeit, majd végre kibökte - Bella terhes.
A szemeimet könnyfátyol lepte el, majd ösztönösen a kezeimet a hasamra szorítottam, hogy megvédjem a bent lakó csöppséget. Lelki szemeim elé kúsztak az álmaim. Mindegyikben én, szerelmem és két gyönyörű kisbaba szerepelt. Egy kisfiú és egy kislány, szerelmem tökéletességét örökölve. Vajon valóban lehetséges, hogy terhes vagyok, vagy ez is egy gyönyörű álom, amiből sajnos fel fogok ébredni? Edre néztem. Az ajkain játszó mosoly azt sugallta, hogy ez valóban megtörténik és nem csak egy álom. Lesz egy, vagy talán az álmomhoz hasonlóan két tökéletes babánk. Valamiért biztos voltam benne, hogy tényleg ketten vannak. Láttam magunkat amint boldogan, szerelmesen várjuk gyerekeinket. Ugrott a kép és láttam a két kisbabát karjainkban, pont mint a legelső álmomban.
- Gratulálok - szakított ki szerelmem gondolataim közül feszült hangnemmel.
- Tessék? - pillantottam rá meglepetten. Miért is gratulál nekem, hisz ez a baba kettőnké. Miért lett hirtelen ennyire feszült. Félretettem aggályaimat és boldogan mosolyogva pillantottam rá - Edward, kisbabánk lesz. - Erre a mondatomra ahelyett, hogy boldog lett volna, az arca dühössé vált. Nem értettem. Nem örül annak, hogy kisbabánk lesz? Úgy tudtuk, hogy a vámpíroknak nem lehet gyerekük és most mégis a csoda megtörtént.
- Nekünk? Nem, Bella. Neked lesz kisbabád.
- Tessék? - a meghökkenésemet nem tudtam elrejteni. Mi az, hogy nekem lesz kisbabám? Hisz ez az apró csoda a miénk, a kettőnké. Az nem lehet, hogy ennyire ne bízna bennem. A következő szavaival igazolta gondolataimat és fájón lüktető sebet ejtett érte dobogó szívemen.
- Jaj, ne próbálj most szentet játszani, mert nem fog menni. Te is nagyon jól tudod, hogy nekem nem lehet gyerekem, a mostani terhességed meg csak azt bizonyítja, hogy hazudtál nekem. Mindvégig hazudtál és becsaptál. Megcsaltál és lefeküdtél Jacobbal. - A szavai, a tekintete kínzón sebzett. Mégis, hogyan gondolhat ilyet rólam? Hát nem bizonyítottam elégszer, hogy mennyire szeretem? Hogy testem, lelkem, szívem, életem, mindenem az övé? Most pedig itt állok, a szívem alatt az ő gyerekét hordva, ő pedig ilyesmivel gyanúsít, vádol. Az eszem és a szívem, mely még mindig, változatlanul imádta őt, viaskodtak egymással. Az eszem azt súgta, hogy menjek el innen, ne hagyjam, hogy még több fájdalmat okozzon, hogy még jobban megalázzon, de a szívem még remélt, még bízott abban, hogy ráébreszthetem a valóságra. Tudtam, hogy nekem is, de a hasamban növekvő csöpségeknek is szükségünk van rá.
- Tessék? Ez ... ez ... ez nem igaz - hebegtem és szinte mérges voltam magamra, mert még egy értelmes mondatot sem vagyok képes kinyögni. Meg kéne győzzem őt, hogy rosszul ítél meg, de én csak hebegek. A sírás fojtogatta a tokomat, de nem engedhettem el magam. Nem, amíg nem győzöm meg.
- Ugyan mi nem igaz? Talán nem is Jacob az apja a gyerekednek hanem valaki más akit eddig rejtegettél? Hányan vagyunk? - kérdezte cinikusan, én pedig fájdalmas tekintettel végignéztem az oly nagyon szeretett és nem tudtam elképzelni, hogy hova lett az a férfi akiben én szerelmes vagyok.
- Edward, talán mégsem - kezdett bele legjobb barátnőm. Ed után őt szerettem a legjobban a Cullen családból, és megsebzett szívemnek jól esett, hogy legalább egy valaki próbál hinni bennem, mégha nagyon szokatlan is a helyzet.
- Ugyan már, Alice, legalább most ne védd őt - szólt bele Tanya is. - Egyértelmű, hogy megcsalta Edwardot, akkor meg miért kotyogsz bele? Edward mindvégig hitt abban, hogy Bella jó, annak ellenére, hogy nem egyszer próbáltam ráébreszteni a valóságra. Most, hogy végre észrevette, hagyd, hogy engedje ki a keserűségét. - Valamiért éreztem, hogy Tanya keze is benne van a dologban. Méghogy próbálta ráébreszteni...
- Tanya, jobb lesz ha te ebbe bele se szólsz - morgott rá Alice.
- Nem, Alice. Tanyanak tökéletesen igaza van. Ő volt az egyetlen akit ez a nő nem tudott átverni. Ő látta tisztán, hogy milyen is valójában. Mindannyiunkat elvakított a kedvessége, a jósága. Ez azonban csak álca volt, és ezt mostmár mind tudjuk.
Végignéztem a családon, amelyet nem is olyan rég még a sajátomnak tekintettem. Mindannyiuk arcáról leolvasható volt, hogy, bár nem mondanak semmit, de tökéletesen egyetértenek Edwarddal és Tanyaval. Esme és Carlisle csalódottsága lerítt minden mozdulatukról, rám nem is néztek, mintha undorodnának. Rose és Em engem figyeltek, mintha nem tudnák eldönteni, hogy kinek higgyenek. Egyedül Alice nézett rám esdeklően. Tudtam, hogy ő az egyetlen aki nem ítélt még el. Ő volt az egyetlen akire nem tudtam egy pillanatig sem haragudni.Egykori szerelmem rámnézett, majd megszólalt:
- Mondd, hogy tévedünk. Próbáld elmagyarázni ezt. - Szívem szerint ordítottam volna neki, hogy nem tudom, hogyan történhetett mindey, de én sose lettem volna képes megcsalni őt, hisz a saját életemnél is jobban szeretem. De mégsem tettem. Hisz mindaz ellenére amit együtt átéltünk, ő még mindig képes volt a legrosszabbat képzelni rólam. Képes hinni a látszatnak és Tanya hazug szavainak . Egy világ omlott össze bennem, amikor igazat adott neki. Ismét megszólalt és kimondta a végzetes szavakat:
- Igazán sajnálom, hogy eddig nem jöttem rá, hogy tulajdonképpen mekkora egy kurva vagy.
Összeszorított fogakkal és szemekkel próbáltam visszafolytani a feltörni készülő zokogásomat. Igyekezetem ellenére két könnycsepp kiszabadult és égőn végigfolyt arcomon. Nem akartam megadni nekik az örömöt, hogy lássanak széthullni, ezért kimenekültem a házból egyenesen be az erdőbe.
Csak futottam és futottam, nem is számolva hányszor botlottam meg, vagy hányszor estem el, könnyeimtől amúgy sem láttam semmit. Újra és újra végigéltem az elmúlt órák gyötrelmes pillanatait. Elestem és már meg sem próbáltam újra felállni. Próbáltam minél jobban összehúzni magam a hideg földön, így próbálva egészben tartani magam. Szívem helyén most csak egy feketén tátongó, lüktető lyuk maradt csak. Meg szerettem volna halni, csak azért, hogy ne kelljen érezzem már ezt a fájdalmat. Rengeteg idő múlva rájöttem, hogy nem fogok meghalni, nem halhatok meg. Hisz a pocakomban lakó babáknak szükségük van rám, ha már az apjuknak nem kellettünk. Ha egy percig is igazán szerelmes lett volna belém, nem tudta volna elhinni rólam azt, nem tudott volna így beszélni velem. Akkor és ott, a pokol legmélyebb bugyrai közt dagonyászva megfogadtam, hogy ezt a két babát a világra hozom és a szívem összes szeretetét nekik adom, de az apjuk sose fog tudni arról, hogy ők tényleg léteznek, hogy ők tényleg az ő gyerekeik. Sose fogom neki megbocsájtani azt, amit tett. Tudtam, hogy a féltékenység elveszi az ember, na jó, vámpír eszét, és ő mindig is féltékeny volt a legjobb barátomra, de, hogy azzal gyanúsított, hogy több szeretőm is volt... Holott annyira közel, csakis őt engedtem magamhoz. Majd le is kurvázott... Ezeket sosem fogom elfelejteni, sem megbocsájtani.
Mozgást észleltem a közelemben. Erőt vettem magamon, hogy felemelkedjek a földről és meglepetten néztem az előttem álló nő szemében.
Jó olvasást!
Anita
(Edward)
A három vámpírnő meglepetten pillantott másik vendégünkre. Kachiri, Senna és Zafrina ellenszenvesen méregette egy pillanattal később Jacobot, aki hozzájuk hasonló arckifejezéssel figyelt. A három nő is ugyanazt a reakciót váltotta ki belőle mint mi, vagy mint bármelyik másik vámpír. Az amazonok mindig is jó megfigyelők voltak, egyből kiszurták tehát, hogy valami nagyon nincs rendben velünk. Körülnéztek és rögtön észrevették, hogy valaki hiányzik a családból.
- Hol van Bella? - kérdezett rá Zafrina. Ő kedvelte leginkább meg őt. Elfordítottam a fejem miközben válaszoltam.
- Nem tudjuk.
- Hogyhogy nem tudjátok? - kérdezte szinte hisztérikusan Senna. Elképesztő, hogy ők is mennyire a szívükbe zárták. Hisz annyira jó volt, annyira édes... Próbáltam kizárni őt a szívemből, próbálni nem gondolni rá, vagy egyszerűen csak észben tartani azt, hogy ő megcsalt. Mégsem tudtam. Túlságosan szerettem ahhoz, hogy kizárjam a gondolataimból. Négy hónap után egyre inkább hiányzott, egyre elviselhetetlenebbnek tűntek a napok, mert nem tudtam róla semmit. Bár próbáltam közönyösnek mutatkozni, legbelül szenvedtem, jobban mint valaha. Féltettem őt. El se tudtam képzelni, hogy mi is történhetett vele, hova tűnt így el. Bebeszéltem magamnak, hogy biztosan jól van, hisz végül is mi baja eshetett volna, ha a gyereke apja mellette van.
- Nem tudjuk. Négy hónapja tűnt el miután összeveszett Edwarddal. Egyetlen cetlit hagyott a szüleinek. Azóta senki se tud róla semmit. Ezért jött Jacob is ide - magyarázta Rose, Jacob felé mutatva.
- Összevesztetek? Mégis mi a jó egen tudtatok annyira összeveszni, hogy Bella elmenekült és azóta se adott semmi életjelt, sőt egyikőtök se kereste? - kérdezte Kachiri.
- Nem tudjuk, hogy elmenekült-e. Bella megcsalt - suttogtam megtörten.
- Megcsalt? Bella? Téged? - képedt el Zafrina. - Ez képtelenség. Mikor mi itt voltunk minden rendben volt és látszott, hogy mennyire szeretitek egymást és, hogy Bella mennyire imád téged. Kétlen, hogy ez ennyire rövid idő alatt megváltozott volna. És mégis kivel csalt volna meg? - faggatott felháborodva.
- Először azt hitte, hogy velem csalta meg - kotyogott bele Jacob - de ez hülyeség, hisz én valóban szeretem Bellát, de csakis mint barátot, vagy akár mint testvért. Mindketten úgy tekintünk, illetve tekintettünk a másikra mint barátra, mindig. Remélem ezt ő is felfogja végre - pillantott rám, majd folytatta. - Most meg azt hiszi, hogy valaki mással van Bella, azzal akivel gondolja ő, hogy meg is csalta. Bár egyetértve veletek én sem tudom elképzelni, hogy tényleg ilyet tett volna - fejezte be mondanivalóját.
- Nem látom őt. Hónapok óta egyetlen látomásom sem volt róla. Akármennyit kínlódtam, mintha valami eltakarná őt előlem - fakadt ki Alice. - Csatlakozva az előttem szólókhoz, én sem tudom elfogadni, hogy az a Bella akit én ismerek, akit még most is, mindez után, a legjobb barátnőmnek gondolok, ilyet tett volna a bátyámmal. Egyszerűen nem tudom elfogadni. Igaz, hogy a helyzet érthetetlen, de...
- Milyen helyzet? Magyarázzátok el végre nekünk is, hogy miért hiszitek ezt Belláról? Milyen bizonyítékotok van ellene? - háborgott Zafrina.
- Bella terhes - nyögtem ki.
- Terhes? - kérdezte elmosolyodva Senna.
- Igen. Nekem nem lehet gyerekem, hisz vámpír vagyok tehát mással is együtt volt - suttogtam fájdalmasan.
- Tessék? Mi az, hogy egy vámpírnak nem lehet gyereke? - képedt el ismét Senna.
- Egy vámpír férfinak és egy ember nőnek lehet gyermekük. A vámpír nőknek nem változik a testük, tehát nem tudnak kihordani egy terhességet, de egy emberi nő igen. Ez meg azt jelenti, hogy Bella nem csalt meg, hanem a te gyerekeddel várandós - magyarázta Kachiri mindannyiunk elképedésére.
Eszembe jutott mindaz amit mondtam neki, amivel vádoltam. Akkor jogosnak éreztem a felháborodásom, bár már akkor is tudtam, hogy túlugrottam a lovat, de nem bántam. Most viszont ... Fájdalmasan égették a mellkasomban lévő űrt azoknak a pillanatoknak az emlékei. Akkor vajon mit érezhetett ő? Ő aki tiszta szívvel szeretett, mindig is bizonygatta ezt nekem, aki nekem ajándékozta a szívét, a testét. Én meg beletapostam mindebben. Sose fogom magamnak megbocsátani, ugyanúgy, ahogy minden bizonnyal ő sem. Lerogytam a kanapéra és a fejem a kezeimbe temetve suttogtam:
- Akkor ez azt jelenti, hogy örökre elveszettem őt.
(Bella)
Iszonyatos rosszullétre ébredtem. Nem foglalkozva szerelmemmel, magamhoz képest gyorsan kipattantam az ágyból és a fürdő felé rohantam. Szerelmem is rögtön mellettem termett és a hajamat összefogva térdelt mellettem. Ki akartam küldeni, nem akartam ugyanis, hogy így lásson, mégsem tudtam. Jól esett, hogy mellettem van és van kire támaszkodjak. Utána fogat mostam és szerelmemmel visszamentünk a szobámba.
Nem igazán akartam, mégis belementem, amikor megpróbált meggyőzni, hogy menjünk el Carlisle-hoz, hogy vizsgáljon meg. Felöltöztünk, majd a karjaiba kapva, hazafutott velem. Alice láthatta, hogy jövünk és, hogy valami nincs rendben, mert az egész család, Tanyat is beleértve, a nappaliba volt és aggódva néztek ránk. Carlisle betessékelt a dolgozószobájában. Vért vett, majd elvégzett különböző teszteket rajtam. Úgy szerettem Carlisle-t mintha az apám lett volna, de a hideg futkosott a hátamon amikor orvosként közeledett. Mosolyogva végezte a vizsgálatokat, ami azt bizonyította, hogy komolyabb gond biztosan nincs. Én se hittem, hogy valami bajom lenne, de szerelmem, mint mindig, most is túlaggódta a dolgot. A vérvizsgálatot nézte, amikor én azt hittem, hogy végre kész vagyok, ekkor azonban elsötétült a tekintete és a mosoly lehervadt ajkairól.
- Carlisle? Mi a baj? Mi történt? - kérdeztem hirtelen kétségbeesve.
- Menjünk a többiekhez, Bella! - mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Teljesen megváltozott a hangneme, a viselkedése. Nem értettem. Mi történt ilyen hirtelen?
Kiléptünk az ajtón és hét kiváncsi és aggódó szempárral találkoztunk. A legfeszültebb szerelmem volt. Carlisle kikerült engem, majd Edwardhoz lépve a válára tette a kezét. Ő kiváncsian nézett rá, valószínűleg a gondolatai között kutakodott, de Carlisle nem mutatta meg neki se mi történt, hirtelen bosszússá vált arca ezt bizonyította. Nem mentem rögtön szerelmem mellé, nem akartam megzavarni őket és azt sem szerettem volna, ha Carlisle neheztel rám.
Az ablakhoz sétáltam és az erdőt kémlelve gondolkoztam. Komoly gondom csak nem lehet, hisz az elmúlt hónapokban, miután James elrabolt és begyógyultak a kisebb-nagyobb sebeim, nem történt semmi sem velem. Jól éreztem magam. Igaz, hogy az utóbbi két hónapban gyakran megszédültem, de ezen kivül semmi.
- Elmondanátok végre nekünk is, hogy mi baja van Bellának? - szakított ki kedvesem gondolatmenetemből. Én is feléjük fordultam, mert végre én is szeretném megtudni, hogy Carlisle miért változott meg hirtelen ennyire, miért lett távolságtartó velem szemben.
- Sajnálom, Edward. Az igazság az, hogy nem is tudom, hogyan mondjam el neked, nektek. Engem is... sokkolt az amit ma tudtam meg. Ilyesmi még csak eszembe se jutott volna soha Belláról és most mégis... - hatásszünetet tartott méginkább borzolva mindannyiunk idegeit, majd végre kibökte - Bella terhes.
A szemeimet könnyfátyol lepte el, majd ösztönösen a kezeimet a hasamra szorítottam, hogy megvédjem a bent lakó csöppséget. Lelki szemeim elé kúsztak az álmaim. Mindegyikben én, szerelmem és két gyönyörű kisbaba szerepelt. Egy kisfiú és egy kislány, szerelmem tökéletességét örökölve. Vajon valóban lehetséges, hogy terhes vagyok, vagy ez is egy gyönyörű álom, amiből sajnos fel fogok ébredni? Edre néztem. Az ajkain játszó mosoly azt sugallta, hogy ez valóban megtörténik és nem csak egy álom. Lesz egy, vagy talán az álmomhoz hasonlóan két tökéletes babánk. Valamiért biztos voltam benne, hogy tényleg ketten vannak. Láttam magunkat amint boldogan, szerelmesen várjuk gyerekeinket. Ugrott a kép és láttam a két kisbabát karjainkban, pont mint a legelső álmomban.
- Gratulálok - szakított ki szerelmem gondolataim közül feszült hangnemmel.
- Tessék? - pillantottam rá meglepetten. Miért is gratulál nekem, hisz ez a baba kettőnké. Miért lett hirtelen ennyire feszült. Félretettem aggályaimat és boldogan mosolyogva pillantottam rá - Edward, kisbabánk lesz. - Erre a mondatomra ahelyett, hogy boldog lett volna, az arca dühössé vált. Nem értettem. Nem örül annak, hogy kisbabánk lesz? Úgy tudtuk, hogy a vámpíroknak nem lehet gyerekük és most mégis a csoda megtörtént.
- Nekünk? Nem, Bella. Neked lesz kisbabád.
- Tessék? - a meghökkenésemet nem tudtam elrejteni. Mi az, hogy nekem lesz kisbabám? Hisz ez az apró csoda a miénk, a kettőnké. Az nem lehet, hogy ennyire ne bízna bennem. A következő szavaival igazolta gondolataimat és fájón lüktető sebet ejtett érte dobogó szívemen.
- Jaj, ne próbálj most szentet játszani, mert nem fog menni. Te is nagyon jól tudod, hogy nekem nem lehet gyerekem, a mostani terhességed meg csak azt bizonyítja, hogy hazudtál nekem. Mindvégig hazudtál és becsaptál. Megcsaltál és lefeküdtél Jacobbal. - A szavai, a tekintete kínzón sebzett. Mégis, hogyan gondolhat ilyet rólam? Hát nem bizonyítottam elégszer, hogy mennyire szeretem? Hogy testem, lelkem, szívem, életem, mindenem az övé? Most pedig itt állok, a szívem alatt az ő gyerekét hordva, ő pedig ilyesmivel gyanúsít, vádol. Az eszem és a szívem, mely még mindig, változatlanul imádta őt, viaskodtak egymással. Az eszem azt súgta, hogy menjek el innen, ne hagyjam, hogy még több fájdalmat okozzon, hogy még jobban megalázzon, de a szívem még remélt, még bízott abban, hogy ráébreszthetem a valóságra. Tudtam, hogy nekem is, de a hasamban növekvő csöpségeknek is szükségünk van rá.
- Tessék? Ez ... ez ... ez nem igaz - hebegtem és szinte mérges voltam magamra, mert még egy értelmes mondatot sem vagyok képes kinyögni. Meg kéne győzzem őt, hogy rosszul ítél meg, de én csak hebegek. A sírás fojtogatta a tokomat, de nem engedhettem el magam. Nem, amíg nem győzöm meg.
- Ugyan mi nem igaz? Talán nem is Jacob az apja a gyerekednek hanem valaki más akit eddig rejtegettél? Hányan vagyunk? - kérdezte cinikusan, én pedig fájdalmas tekintettel végignéztem az oly nagyon szeretett és nem tudtam elképzelni, hogy hova lett az a férfi akiben én szerelmes vagyok.
- Edward, talán mégsem - kezdett bele legjobb barátnőm. Ed után őt szerettem a legjobban a Cullen családból, és megsebzett szívemnek jól esett, hogy legalább egy valaki próbál hinni bennem, mégha nagyon szokatlan is a helyzet.
- Ugyan már, Alice, legalább most ne védd őt - szólt bele Tanya is. - Egyértelmű, hogy megcsalta Edwardot, akkor meg miért kotyogsz bele? Edward mindvégig hitt abban, hogy Bella jó, annak ellenére, hogy nem egyszer próbáltam ráébreszteni a valóságra. Most, hogy végre észrevette, hagyd, hogy engedje ki a keserűségét. - Valamiért éreztem, hogy Tanya keze is benne van a dologban. Méghogy próbálta ráébreszteni...
- Tanya, jobb lesz ha te ebbe bele se szólsz - morgott rá Alice.
- Nem, Alice. Tanyanak tökéletesen igaza van. Ő volt az egyetlen akit ez a nő nem tudott átverni. Ő látta tisztán, hogy milyen is valójában. Mindannyiunkat elvakított a kedvessége, a jósága. Ez azonban csak álca volt, és ezt mostmár mind tudjuk.
Végignéztem a családon, amelyet nem is olyan rég még a sajátomnak tekintettem. Mindannyiuk arcáról leolvasható volt, hogy, bár nem mondanak semmit, de tökéletesen egyetértenek Edwarddal és Tanyaval. Esme és Carlisle csalódottsága lerítt minden mozdulatukról, rám nem is néztek, mintha undorodnának. Rose és Em engem figyeltek, mintha nem tudnák eldönteni, hogy kinek higgyenek. Egyedül Alice nézett rám esdeklően. Tudtam, hogy ő az egyetlen aki nem ítélt még el. Ő volt az egyetlen akire nem tudtam egy pillanatig sem haragudni.Egykori szerelmem rámnézett, majd megszólalt:
- Mondd, hogy tévedünk. Próbáld elmagyarázni ezt. - Szívem szerint ordítottam volna neki, hogy nem tudom, hogyan történhetett mindey, de én sose lettem volna képes megcsalni őt, hisz a saját életemnél is jobban szeretem. De mégsem tettem. Hisz mindaz ellenére amit együtt átéltünk, ő még mindig képes volt a legrosszabbat képzelni rólam. Képes hinni a látszatnak és Tanya hazug szavainak . Egy világ omlott össze bennem, amikor igazat adott neki. Ismét megszólalt és kimondta a végzetes szavakat:
- Igazán sajnálom, hogy eddig nem jöttem rá, hogy tulajdonképpen mekkora egy kurva vagy.
Összeszorított fogakkal és szemekkel próbáltam visszafolytani a feltörni készülő zokogásomat. Igyekezetem ellenére két könnycsepp kiszabadult és égőn végigfolyt arcomon. Nem akartam megadni nekik az örömöt, hogy lássanak széthullni, ezért kimenekültem a házból egyenesen be az erdőbe.
Csak futottam és futottam, nem is számolva hányszor botlottam meg, vagy hányszor estem el, könnyeimtől amúgy sem láttam semmit. Újra és újra végigéltem az elmúlt órák gyötrelmes pillanatait. Elestem és már meg sem próbáltam újra felállni. Próbáltam minél jobban összehúzni magam a hideg földön, így próbálva egészben tartani magam. Szívem helyén most csak egy feketén tátongó, lüktető lyuk maradt csak. Meg szerettem volna halni, csak azért, hogy ne kelljen érezzem már ezt a fájdalmat. Rengeteg idő múlva rájöttem, hogy nem fogok meghalni, nem halhatok meg. Hisz a pocakomban lakó babáknak szükségük van rám, ha már az apjuknak nem kellettünk. Ha egy percig is igazán szerelmes lett volna belém, nem tudta volna elhinni rólam azt, nem tudott volna így beszélni velem. Akkor és ott, a pokol legmélyebb bugyrai közt dagonyászva megfogadtam, hogy ezt a két babát a világra hozom és a szívem összes szeretetét nekik adom, de az apjuk sose fog tudni arról, hogy ők tényleg léteznek, hogy ők tényleg az ő gyerekeik. Sose fogom neki megbocsájtani azt, amit tett. Tudtam, hogy a féltékenység elveszi az ember, na jó, vámpír eszét, és ő mindig is féltékeny volt a legjobb barátomra, de, hogy azzal gyanúsított, hogy több szeretőm is volt... Holott annyira közel, csakis őt engedtem magamhoz. Majd le is kurvázott... Ezeket sosem fogom elfelejteni, sem megbocsájtani.
Mozgást észleltem a közelemben. Erőt vettem magamon, hogy felemelkedjek a földről és meglepetten néztem az előttem álló nő szemében.
2012. szeptember 2., vasárnap
33.fejezet
Sziasztok!
Itt is volna a friss :D Köszönöm szépen a komikat, ezt a fejezetet első sorban LilyVolturi-nak, Pati-nak, Orsy-nak és Netty-nek ajánlom :) , bár van egy olyan érzésem, hogy nem teljesen fogja elnyeri tetszéseteket :D, de nem lövöm le a poént. Ide is várom a komikat, minél többen írtok, annál hamarabb hozom a kövit :)
Jó olvasást!
Anita
(Edward)
A nappali közepén álltam lefagyva mióta szerelmem és Carlisle kiléptek az ajtón. Az egész család, még Tanya is ot volt és feszülten vártuk, hogy valamelyikük végre mondjon is valamit. Carlisle mellém lépett és vállamra tette a kezét szemembe pillantva. Hiába kutakodtam, semmi arra utalót nem hallottam felőle, hogy mi baja is lehet kedvesemnek. Az idegeim máris pattanásig feszültek. Annyira komoly nem lehet, hogy még Carlisle is ennyire kiborult. Hisz az elmúlt napokban teljesen jól volt szerelmem. Mindig együtt voltunk, láttam volna rajta, hogy valami nincs rendben. Igaz, kevesebbet evett mint szokott, és néha meg-meg szédült, ami természetesen már akkor sem tetszett, de komolyabb gond nem volt. Akkor meg miért néz ennyire csalódottan, kiborultan? Furcsáltam azt is, hogy Bella nem jött rögtön mellém, nem bújt a karjaimba ahogy szokta. Az arcáról enyhe félelmet és zavart olvastam le, tehát még ő sem tudja, hogy mi történt. Utána meg csak egyszerűen a szoba másik végébe sétált és az ablak előtt állt meg.
- Elmondanátok végre nekünk is, hogy mi baja van Bellának? - kérdeztem rá végre Carlisle felé fordulva. Láttam, hogy ekkor szerelmem is felénk fordul, ami méginkább azt bizonyitotta, hogy apám neki se mondta még el.
- Sajnálom, Edward. Az igazság az, hogy nem is tudom, hogyan mondjam el neked, nektek. Engem is... sokkolt az amit ma tudtam meg. Ilyesmi még csak eszembe se jutott volna soha Belláról és most mégis... - ismét elhallgatott, amivel az eddigi állapotomat tovább rosszabította. Mély levegőt véve mégis csak kibökte -
Bella terhes.
Rögtön rápillantottam szerelmemre. A szemeit könnyfátyol lepte el, majd kezeit hasára szorította miközben elmosolyodott. Én is mosolyogtam. Máris láttam őt pirospozsgás arccaé amint mosolyogva ugyanígy szorítja kezeit immár nagy hasára, hogy méginkább érezze a baba mozgását. Majd láttam magunkat amint játszunk egy tökéletes kislánnal aki az ő szépségét örökölte. Annyiszor eljátszottam már a gondolattal, hogy milyen is lenne egy közös kisbabánk. Mennyire teljessé tenné mindkettőnk életét. Most meg beteljesül az álmunk, mert tudom, hogy bár nem beszélt róla, szerelmem is épp erre vágyott mindig.
De... hirtelen hervadt le a mosoly ajkaimról. Hisz attól, hogy Bella most terhes, én még ugyanúgy vámpír vagyok, tehát nem lehet gyerekem. Ami azt jelenti, hogy...Bella megcsalt. A szívem, ami még mindig változatlanul imádta őt rögtön elvetette még a gondolatot is, de az agyam mégis megakadályozta. Szeretem őt igen, de a most történteket mégsem tudom elfogadni és szemet hunyni felettük. Mindig azt állította, hogy engem szeret tiszta szívéből és nem érdekli, hogy miről kell lemondjon értem, csak a szerelmünk És én hittem neki. Hittem, mert szerettem. Láttam a tekintetében a fellobbanó szerelmet, a vágyat. És bíztam benne, mert úgy éreztem, hogy bár nem adhatok meg mindent neki, igenis boldoggá tudom tenni. Talán a múltjában történt dolgok is növelték bizalmamat, védő ösztönömet vele szemben. Még a tűzbe is mentem volna érte...mostanáig. Most viszont csalódtam benne, hatalmasat. Talán félreismertem őt, sőt egyre biztosabb voltam ebbe. Az egész családom hasonló véleményen voltak. Talán csak most ismerjük meg őt igazából, olyannak amilyen tulajdonképpen. Ismét rápillantottam. A könnyeket máris elpislogta és hitetlenkedve meredt a semmibe.
- Gratulálok - szedtem össze magam annyira, hogy meg tudjak szólalni.
- Tessék? - pillantott rám kissé értetlenkedve, mintha mély révületből ébresztettem volna. Aztán ismét boldogan elmosolyodott és a szemembe pillantott - Edward, kisbabánk lesz - suttogta nekem. Mély levegőt véve próbáltam lecsillapítani magam. Azt fogadtam meg, még a kapcsolatunk legelején, hogy bármi áron boldoggá teszem őt, teljesítem minden óhaját és tiszteletben tartom minden választását. Ő választott. Választotta az emberi létet és most terhes, több mint valószínűleg a kutyától. Azt azért még a boldogsága érdekében sem fogom hagyni, hogy hülyére vegyen.
- Nekünk? Nem, Bella. Neked lesz kisbabád.
- Tessék? - nézett ismét megütközve rám.
- Jaj, ne próbálj most szentet játszani, mert nem fog menni. Te is nagyon jól tudod, hogy nekem nem lehet gyerekem, a mostani terhességed meg csak azt bizonyítja, hogy hazudtál nekem. Mindvégig hazudtál és becsaptál. Megcsaltál és lefeküdtél Jacobbal - bárhogy igyekeztem a bennem élő megcsalt, megsebzett férfi egyre jobban felszinre tört és nem tudtam visszafogni. Vagy talán nem is akartam. Nem foglalkoztatott, hogy talán mégsem kéne így beszélnem vele, hisz ő csalt meg engem.
- Tessék? Ed ... ez ... ez nem igaz - hebegte Bella rémülten még inkább felbőszítve. Miért van ennyire megrémülve? Rájött, hogy nem tud átverni és mégis még egyszer megpróbálja? Azt az örömöt nem adom meg neki, hogy lássa, hogy mennyire fáj az amit tett és az amit mondok neki.
- Ugyan mi nem igaz? Talán nem is Jacob az apja a gyerekednek hanem valaki más akit eddig rejtegettél? Hányan vagyunk? - kérdeztem cinikusan miközben érzéketlenül figyeltem ahogy a döbbenetet átveszi a fájdalom a szemében.
- Edward, talán mégsem...- kezdett bele Alice.
- Ugyan már, Alice, legalább most ne védd őt - szólt bele Tanya is még mielőtt bármit is mondhattam volna. - Egyértelmű, hogy megcsalta Edwardot, akkor meg miért kotyogsz bele? Edward mindvégig hitt abban, hogy Bella jó, annak ellenére, hogy nem egyszer próbáltam ráébreszteni a valóságra. Most, hogy végre észrevette, hagyd, hogy engedje ki a keserűségét.
- Tanya, jobb lesz ha te ebbe bele se szólsz - morogta válaszképpen Alice neki.
- Nem, Alice. Tanyanak tökéletesen igaza van. Ő volt az egyetlen akit ez a nő nem tudott átverni. Ő látta tisztán, hogy milyen is valójában. Mindannyiunkat elvakított a kedvessége, a jósága. Ez azonban csak álca volt, és ezt mostmár mind tudjuk. - Alice volt az egyetlen aki magyarázatot próbált találni. Nem tudta elfogadni, hogy ilyen lenne a legjobb barátnője. Teljesen ellent mondott annak amit tudott eddig róla, amit hitt róla. Carlisle és Esme szomorúak és csalódottak voltak. Csalódtak Bellában, hisz úgy szerették őt mint a lányukat és ő ilyet tett velünk, velem. Em és Rose azon gondolkoztak, hogy tényleg képesek voltak ennyire félreismerni valakit. Ők se igazán tudták elfogadni, hogy Bella ilyen lenne, de a bizonyítékot sem tudták figyelmen kivül hagyni. Jazz az érzelmeit elemezni akarta, de nem érezte őt. Mintha egy burok lett volna körülötte, ami minden képességünktől védte volna. Rápillantottam. Valamikori szerelmem a falhoz dőlve zihált, miközben karjait maga köré tekerte mintegy megvédve magát és a gyerekét. - Mondd, hogy tévedünk. Próbáld elmagyarázni ezt - mondtam neki. A lelkem még mindig nem akarta elfogadni azt, hogy a nő akit szerettem, ezt tette. Amikor percek múlva se szólalt meg, csak a semmibe meredt még mindig zihálva, megszólaltam. Valószínűleg csak azért sikerült kimondanom a végzetes szavakat mert nem nézett rám: - Igazán sajnálom, hogy eddig nem jöttem rá, hogy tulajdonképpen mekkora egy kurva vagy.
Összeszorított szemhélyai közül két kövér könnycsepp csordult ki és folyt végig az arcán, majd ránk sem nézve kiviharzott a házból egyenesen az erdőbe. Az a részem amelyik még mindig változatlanul szerette őt, rögtön félteni kezdte, de megacéloztam szívemet. A kanapéra rogytam le és az arcomat a kezeimbe temettem. Alice, hasonlóan összetörve, hisz a legjobbnak hitt barátnőjében csalódott, a szobájába menekült. Egyik oldalamra Esme, másikra Tanya ült le.
- Sajnálom, Edward - suttogta anyám, miközben a hajamat simogatta.
- Mind sajnáljuk, hogy így kellett ráébredjetek arra, hogy milyen kígyót melengettetek a kebleteken- mondta Tanya.
Kitéptem magam a karjaikból és felviharoztam a szobámba. Ez sem segített, sőt. Hisz itt minden rá emlékeztetett. Bárhova pillantottam őt láttam. Az illata még mindig a levegőbe terjengett. A rólunk készített képek még mindig a polcokon voltak elrendezve. Egy dühös mozdulattal lesöpörtem őket. Hangosan értek földet, összetörve. Hasonlóan összetörve éreztem én is magam. Az ágyra pillantva eszembe jutottak az itt töltött csodás pillanatok. Nem lehet igaz, hogy ennyire más lenne az igazi Bella. Nem tévedhettem ennyire vele kapcsolatban. A gyerek viszont a bizonyíték arra, hogy igenis ilyen ő.
A következő napokat a szobámba zárkózva töltöttem. Egyetlen egy zajra figyeltem fel: a telefon csörgésre. Charlie hívott, hogy megkérdezze, hogy nem tudunk-e valamit a lányáról, ugyanis egy cetlit találtak, amin annyi állt, hogy el kell utazzon valahova és ne aggódjanak érte. Azóta se hívta már őket. Gondolták, hogy talán mi többet tudunk. Esme, fájdalommal a hangjában, újságolta el, hogy én és a lányuk...szakítottunk. De nem tudunk semmit róla. Többet nem zavartak. Az aggodalom újult erővel tépdeste összetört szívemet. Mi van ha baja esett? Hisz amikor innen elment egyenesen az erdőbe menekült. Talán valami történt vele. De akkor nem hagyott volna üzenetet. A féltékenység még inkább mardosott amikor arra gondoltam, hogy lehet a kutyával menekültek el.
Alice hangját hallottam meg lentről amint a többieket győzködte, hogy meg kéne keressük őt, hisz lehet valami történt vele. A gondolataiból kiolvastam, hogy minden ellenére még mindig úgy hitte, hogy van erre magyarázat. Nem csalt meg, biztosan nem csalt meg, úgy gondolta. Nem tudta elfogadni, hogy az a Bella akit ő ismert, ilyet tett volna. Leordítottam neki, hogy még véletlenül sem keressük meg, hisz biztosan a szeretőjével van és semmi baja. A családom tiszteletben tartotta a döntésemet. A fájdalom tovább marcangolt. A napok lassan teltek, majd hetek lettek belőlük, hetekből meg hónapok. Négy teljes hónapot töltöttem el a fájdalommal.
Egyik nap azonban látogatónk érkezett. Jacob, legyűrve ellenszenvét, eljött, hogy megérdeklője, hogy tényleg nem tudunk-e semmit. Mindenkit meglepett.
- Mit keresel te itt? - morogtam rá.
- Csak Bellát. Hónapok óta nem tudunk róla semmit és féltjük. - mondta természetesen.
- Mi úgy gondoltuk, hogy veled van - szólalt meg Rose is
- Velem? - a döbbenet olvasható volt rajta. - Már miért lenne velem?
- Mert te ejtetted teherbe - nem hatott meg a döbbenete. Még mindig úgy gondoltam, hogy vele csalt meg.
- Hogy micsoda? Bella terhes? - kérdezte elképedve, mire Rose bólintott. - Én egy újjal se értem soha hozzá. Úgy szeretem őt mint egy testvért, sose gondoltam, vagy értem hozzá úgy mint egy nőhöz. - mondta őszintén. Hittem neki.
- Akkor biztosan azzal van akié a gyereke - suttogtam fájdalmasan. Még rosszabb volt így, hogy nem Jacobé a gyerek. Vajon ki lehet az a férfi aki lefeküdt vele? Akinek oda adta magát?
- Az meg sem fordult a fejedbe, hogy talán tiéd a gyerek? - kérdezte rosszállóan Jacob.
- Nekem, vámpír lévén, nem lehet gyerekem, tehát Bella megcsalt - világosítottam fel őt. Az értetlenkedés ismét leolvasható volt róla. Sehogy sem függött össze a kép a fejében.
- Nem tudom mit mondjak. Csak azt tudom, hogy Bella imádott téged, az életénél is jobban - mondta újabb tőrt döfve a szívembe. - Csak azt nem értem hol lehet most. A falkából az egyik farkas látta őt az erdőben pár héttel ezelőtt egy másik nővel, de nem figyelt fel jobban. - a félelem elszorította a torkomat.
- Egy másik nővel? Milyen másik nővel? - kérdezte rémülten Alice.
- Nem tudom. Csak most mondta el, hogy látta őt, eddig nem találta fontosnak. Gondoljátok, hogy valami baj történt vele? - kérdezte Jacob.
- Én hónapok óta nem láttam már őt. Még akkor sem amikor...minden rendben volt.Mi történhetett vele? - suttogta próbálva a jövőt látni. Ekkor azonban nem várt vendégeink érkeztek.
Itt is volna a friss :D Köszönöm szépen a komikat, ezt a fejezetet első sorban LilyVolturi-nak, Pati-nak, Orsy-nak és Netty-nek ajánlom :) , bár van egy olyan érzésem, hogy nem teljesen fogja elnyeri tetszéseteket :D, de nem lövöm le a poént. Ide is várom a komikat, minél többen írtok, annál hamarabb hozom a kövit :)
Jó olvasást!
Anita
(Edward)
A nappali közepén álltam lefagyva mióta szerelmem és Carlisle kiléptek az ajtón. Az egész család, még Tanya is ot volt és feszülten vártuk, hogy valamelyikük végre mondjon is valamit. Carlisle mellém lépett és vállamra tette a kezét szemembe pillantva. Hiába kutakodtam, semmi arra utalót nem hallottam felőle, hogy mi baja is lehet kedvesemnek. Az idegeim máris pattanásig feszültek. Annyira komoly nem lehet, hogy még Carlisle is ennyire kiborult. Hisz az elmúlt napokban teljesen jól volt szerelmem. Mindig együtt voltunk, láttam volna rajta, hogy valami nincs rendben. Igaz, kevesebbet evett mint szokott, és néha meg-meg szédült, ami természetesen már akkor sem tetszett, de komolyabb gond nem volt. Akkor meg miért néz ennyire csalódottan, kiborultan? Furcsáltam azt is, hogy Bella nem jött rögtön mellém, nem bújt a karjaimba ahogy szokta. Az arcáról enyhe félelmet és zavart olvastam le, tehát még ő sem tudja, hogy mi történt. Utána meg csak egyszerűen a szoba másik végébe sétált és az ablak előtt állt meg.
- Elmondanátok végre nekünk is, hogy mi baja van Bellának? - kérdeztem rá végre Carlisle felé fordulva. Láttam, hogy ekkor szerelmem is felénk fordul, ami méginkább azt bizonyitotta, hogy apám neki se mondta még el.
- Sajnálom, Edward. Az igazság az, hogy nem is tudom, hogyan mondjam el neked, nektek. Engem is... sokkolt az amit ma tudtam meg. Ilyesmi még csak eszembe se jutott volna soha Belláról és most mégis... - ismét elhallgatott, amivel az eddigi állapotomat tovább rosszabította. Mély levegőt véve mégis csak kibökte -
Bella terhes.
Rögtön rápillantottam szerelmemre. A szemeit könnyfátyol lepte el, majd kezeit hasára szorította miközben elmosolyodott. Én is mosolyogtam. Máris láttam őt pirospozsgás arccaé amint mosolyogva ugyanígy szorítja kezeit immár nagy hasára, hogy méginkább érezze a baba mozgását. Majd láttam magunkat amint játszunk egy tökéletes kislánnal aki az ő szépségét örökölte. Annyiszor eljátszottam már a gondolattal, hogy milyen is lenne egy közös kisbabánk. Mennyire teljessé tenné mindkettőnk életét. Most meg beteljesül az álmunk, mert tudom, hogy bár nem beszélt róla, szerelmem is épp erre vágyott mindig.
De... hirtelen hervadt le a mosoly ajkaimról. Hisz attól, hogy Bella most terhes, én még ugyanúgy vámpír vagyok, tehát nem lehet gyerekem. Ami azt jelenti, hogy...Bella megcsalt. A szívem, ami még mindig változatlanul imádta őt rögtön elvetette még a gondolatot is, de az agyam mégis megakadályozta. Szeretem őt igen, de a most történteket mégsem tudom elfogadni és szemet hunyni felettük. Mindig azt állította, hogy engem szeret tiszta szívéből és nem érdekli, hogy miről kell lemondjon értem, csak a szerelmünk És én hittem neki. Hittem, mert szerettem. Láttam a tekintetében a fellobbanó szerelmet, a vágyat. És bíztam benne, mert úgy éreztem, hogy bár nem adhatok meg mindent neki, igenis boldoggá tudom tenni. Talán a múltjában történt dolgok is növelték bizalmamat, védő ösztönömet vele szemben. Még a tűzbe is mentem volna érte...mostanáig. Most viszont csalódtam benne, hatalmasat. Talán félreismertem őt, sőt egyre biztosabb voltam ebbe. Az egész családom hasonló véleményen voltak. Talán csak most ismerjük meg őt igazából, olyannak amilyen tulajdonképpen. Ismét rápillantottam. A könnyeket máris elpislogta és hitetlenkedve meredt a semmibe.
- Gratulálok - szedtem össze magam annyira, hogy meg tudjak szólalni.
- Tessék? - pillantott rám kissé értetlenkedve, mintha mély révületből ébresztettem volna. Aztán ismét boldogan elmosolyodott és a szemembe pillantott - Edward, kisbabánk lesz - suttogta nekem. Mély levegőt véve próbáltam lecsillapítani magam. Azt fogadtam meg, még a kapcsolatunk legelején, hogy bármi áron boldoggá teszem őt, teljesítem minden óhaját és tiszteletben tartom minden választását. Ő választott. Választotta az emberi létet és most terhes, több mint valószínűleg a kutyától. Azt azért még a boldogsága érdekében sem fogom hagyni, hogy hülyére vegyen.
- Nekünk? Nem, Bella. Neked lesz kisbabád.
- Tessék? - nézett ismét megütközve rám.
- Jaj, ne próbálj most szentet játszani, mert nem fog menni. Te is nagyon jól tudod, hogy nekem nem lehet gyerekem, a mostani terhességed meg csak azt bizonyítja, hogy hazudtál nekem. Mindvégig hazudtál és becsaptál. Megcsaltál és lefeküdtél Jacobbal - bárhogy igyekeztem a bennem élő megcsalt, megsebzett férfi egyre jobban felszinre tört és nem tudtam visszafogni. Vagy talán nem is akartam. Nem foglalkoztatott, hogy talán mégsem kéne így beszélnem vele, hisz ő csalt meg engem.
- Tessék? Ed ... ez ... ez nem igaz - hebegte Bella rémülten még inkább felbőszítve. Miért van ennyire megrémülve? Rájött, hogy nem tud átverni és mégis még egyszer megpróbálja? Azt az örömöt nem adom meg neki, hogy lássa, hogy mennyire fáj az amit tett és az amit mondok neki.
- Ugyan mi nem igaz? Talán nem is Jacob az apja a gyerekednek hanem valaki más akit eddig rejtegettél? Hányan vagyunk? - kérdeztem cinikusan miközben érzéketlenül figyeltem ahogy a döbbenetet átveszi a fájdalom a szemében.
- Edward, talán mégsem...- kezdett bele Alice.
- Ugyan már, Alice, legalább most ne védd őt - szólt bele Tanya is még mielőtt bármit is mondhattam volna. - Egyértelmű, hogy megcsalta Edwardot, akkor meg miért kotyogsz bele? Edward mindvégig hitt abban, hogy Bella jó, annak ellenére, hogy nem egyszer próbáltam ráébreszteni a valóságra. Most, hogy végre észrevette, hagyd, hogy engedje ki a keserűségét.
- Tanya, jobb lesz ha te ebbe bele se szólsz - morogta válaszképpen Alice neki.
- Nem, Alice. Tanyanak tökéletesen igaza van. Ő volt az egyetlen akit ez a nő nem tudott átverni. Ő látta tisztán, hogy milyen is valójában. Mindannyiunkat elvakított a kedvessége, a jósága. Ez azonban csak álca volt, és ezt mostmár mind tudjuk. - Alice volt az egyetlen aki magyarázatot próbált találni. Nem tudta elfogadni, hogy ilyen lenne a legjobb barátnője. Teljesen ellent mondott annak amit tudott eddig róla, amit hitt róla. Carlisle és Esme szomorúak és csalódottak voltak. Csalódtak Bellában, hisz úgy szerették őt mint a lányukat és ő ilyet tett velünk, velem. Em és Rose azon gondolkoztak, hogy tényleg képesek voltak ennyire félreismerni valakit. Ők se igazán tudták elfogadni, hogy Bella ilyen lenne, de a bizonyítékot sem tudták figyelmen kivül hagyni. Jazz az érzelmeit elemezni akarta, de nem érezte őt. Mintha egy burok lett volna körülötte, ami minden képességünktől védte volna. Rápillantottam. Valamikori szerelmem a falhoz dőlve zihált, miközben karjait maga köré tekerte mintegy megvédve magát és a gyerekét. - Mondd, hogy tévedünk. Próbáld elmagyarázni ezt - mondtam neki. A lelkem még mindig nem akarta elfogadni azt, hogy a nő akit szerettem, ezt tette. Amikor percek múlva se szólalt meg, csak a semmibe meredt még mindig zihálva, megszólaltam. Valószínűleg csak azért sikerült kimondanom a végzetes szavakat mert nem nézett rám: - Igazán sajnálom, hogy eddig nem jöttem rá, hogy tulajdonképpen mekkora egy kurva vagy.
Összeszorított szemhélyai közül két kövér könnycsepp csordult ki és folyt végig az arcán, majd ránk sem nézve kiviharzott a házból egyenesen az erdőbe. Az a részem amelyik még mindig változatlanul szerette őt, rögtön félteni kezdte, de megacéloztam szívemet. A kanapéra rogytam le és az arcomat a kezeimbe temettem. Alice, hasonlóan összetörve, hisz a legjobbnak hitt barátnőjében csalódott, a szobájába menekült. Egyik oldalamra Esme, másikra Tanya ült le.
- Sajnálom, Edward - suttogta anyám, miközben a hajamat simogatta.
- Mind sajnáljuk, hogy így kellett ráébredjetek arra, hogy milyen kígyót melengettetek a kebleteken- mondta Tanya.
Kitéptem magam a karjaikból és felviharoztam a szobámba. Ez sem segített, sőt. Hisz itt minden rá emlékeztetett. Bárhova pillantottam őt láttam. Az illata még mindig a levegőbe terjengett. A rólunk készített képek még mindig a polcokon voltak elrendezve. Egy dühös mozdulattal lesöpörtem őket. Hangosan értek földet, összetörve. Hasonlóan összetörve éreztem én is magam. Az ágyra pillantva eszembe jutottak az itt töltött csodás pillanatok. Nem lehet igaz, hogy ennyire más lenne az igazi Bella. Nem tévedhettem ennyire vele kapcsolatban. A gyerek viszont a bizonyíték arra, hogy igenis ilyen ő.
A következő napokat a szobámba zárkózva töltöttem. Egyetlen egy zajra figyeltem fel: a telefon csörgésre. Charlie hívott, hogy megkérdezze, hogy nem tudunk-e valamit a lányáról, ugyanis egy cetlit találtak, amin annyi állt, hogy el kell utazzon valahova és ne aggódjanak érte. Azóta se hívta már őket. Gondolták, hogy talán mi többet tudunk. Esme, fájdalommal a hangjában, újságolta el, hogy én és a lányuk...szakítottunk. De nem tudunk semmit róla. Többet nem zavartak. Az aggodalom újult erővel tépdeste összetört szívemet. Mi van ha baja esett? Hisz amikor innen elment egyenesen az erdőbe menekült. Talán valami történt vele. De akkor nem hagyott volna üzenetet. A féltékenység még inkább mardosott amikor arra gondoltam, hogy lehet a kutyával menekültek el.
Alice hangját hallottam meg lentről amint a többieket győzködte, hogy meg kéne keressük őt, hisz lehet valami történt vele. A gondolataiból kiolvastam, hogy minden ellenére még mindig úgy hitte, hogy van erre magyarázat. Nem csalt meg, biztosan nem csalt meg, úgy gondolta. Nem tudta elfogadni, hogy az a Bella akit ő ismert, ilyet tett volna. Leordítottam neki, hogy még véletlenül sem keressük meg, hisz biztosan a szeretőjével van és semmi baja. A családom tiszteletben tartotta a döntésemet. A fájdalom tovább marcangolt. A napok lassan teltek, majd hetek lettek belőlük, hetekből meg hónapok. Négy teljes hónapot töltöttem el a fájdalommal.
Egyik nap azonban látogatónk érkezett. Jacob, legyűrve ellenszenvét, eljött, hogy megérdeklője, hogy tényleg nem tudunk-e semmit. Mindenkit meglepett.
- Mit keresel te itt? - morogtam rá.
- Csak Bellát. Hónapok óta nem tudunk róla semmit és féltjük. - mondta természetesen.
- Mi úgy gondoltuk, hogy veled van - szólalt meg Rose is
- Velem? - a döbbenet olvasható volt rajta. - Már miért lenne velem?
- Mert te ejtetted teherbe - nem hatott meg a döbbenete. Még mindig úgy gondoltam, hogy vele csalt meg.
- Hogy micsoda? Bella terhes? - kérdezte elképedve, mire Rose bólintott. - Én egy újjal se értem soha hozzá. Úgy szeretem őt mint egy testvért, sose gondoltam, vagy értem hozzá úgy mint egy nőhöz. - mondta őszintén. Hittem neki.
- Akkor biztosan azzal van akié a gyereke - suttogtam fájdalmasan. Még rosszabb volt így, hogy nem Jacobé a gyerek. Vajon ki lehet az a férfi aki lefeküdt vele? Akinek oda adta magát?
- Az meg sem fordult a fejedbe, hogy talán tiéd a gyerek? - kérdezte rosszállóan Jacob.
- Nekem, vámpír lévén, nem lehet gyerekem, tehát Bella megcsalt - világosítottam fel őt. Az értetlenkedés ismét leolvasható volt róla. Sehogy sem függött össze a kép a fejében.
- Nem tudom mit mondjak. Csak azt tudom, hogy Bella imádott téged, az életénél is jobban - mondta újabb tőrt döfve a szívembe. - Csak azt nem értem hol lehet most. A falkából az egyik farkas látta őt az erdőben pár héttel ezelőtt egy másik nővel, de nem figyelt fel jobban. - a félelem elszorította a torkomat.
- Egy másik nővel? Milyen másik nővel? - kérdezte rémülten Alice.
- Nem tudom. Csak most mondta el, hogy látta őt, eddig nem találta fontosnak. Gondoljátok, hogy valami baj történt vele? - kérdezte Jacob.
- Én hónapok óta nem láttam már őt. Még akkor sem amikor...minden rendben volt.Mi történhetett vele? - suttogta próbálva a jövőt látni. Ekkor azonban nem várt vendégeink érkeztek.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)