Boldog Karácsonyt

 

Tudom, kicsit megkésve ezt is, de szeretnék mindenkinek nagyon boldog Karácsonyt kivánni.Eddig technikai okok miatt nem tudtam  irni, de számomra ez az egész periódus olyan karácsonyi hangulatban telik el, úgyhogy nem érzem lekésetnek ezt a bejegyzést. 

Friss, illetve meglepetés majd újévkor jön, remélem mindkettővel elégedettek lesztek majd :)

puszilok mindenkit és kivánom, hogy élvezzétek ki minden pillanatát ennek a gyönyörű ünnepnek,

Anita

43.fejezet

Sziasztok!

Bocsi az ismételten hosszú késés miatt, de sehogy sem jött össze a fejezet irása, illetve a blogra való feltöltés. De most itt van, illetve készül egy karácsonyi meglepetés is nektek :), lényegében az vonta el a figyelmem az irástól :D Köszönöm a komizóknak: Ati, Reni, Orsy, Szilvi, Szelena, LilyVolturi. 

Még mindig szeretem azonban a komikat :D, úgyhogy ide is várom őket.

Jó olvasást!

A fájdalom élesen hasitott végig megfeszülő testén. Egyrészt a lelkét marcangolta a minden percben kinzó, soha meg nem szűnő szenvedés. Hat hónap alatt semmi sem változott – gondolta magában. Még mindig élénken élt benne mindaz ami történt, semmit sem szűnt, semmit sem enyhült. Sem a sértések matt érzett fájdalom, sem a férfi iránt érzett szerelem. Bár magának sem vallotta be, változatlanul, intenziven imádta őt. Próbálta az érzést elfolytani magában, próbált a lehető legkevesebbet gondolni rá, de hiába. Hiába kinozta az agyát, a szivét, hogy csak a rossz dolgokra gondoljon, csak azt a pár végzetes percet idézze fel magában, nem sikerült.

  

 A sötét, magányos éjszakákon, amikor a csöppségek miatt nem tudott elaludni, bár nem ismerte volna be semmiért sem, gyakran gondolt a szerelmére. És nem mindig tudott csak a fájdalmas, kegyetlen pillanatokra emlékezni. Hisz azelőtt a végzetes délután előtt annyi szép történt velük, annyi csodás dolgot éltek át együtt. Azonban ahánzszor azon kapta magát, hogy rá gondol, hogy rá vágyik, leghőbb vágya mellette lenni, mérges és csalódott lett. Főként önmagában. Gyakran sirta álomba magát.

Másrészt, a két baba ismét mocorogni kezdett a pocakjában. Enyhe fájdalmat érzett a bordái környékén  és kezeit gyerekei lakhelyére fektette nyugtatásképpen. A babák csodálatosan, különleges. Lehet, hogy azért mocorognak most ennyit mert érzik az apjuk közelségét – futott át a gondolat Bella agyán. Hirtelen rosszullét tört rá és Alice kezében kapaszkodott, aki rögtön védelmezően fonta köré karjait. 

- Mit akarsz? – kérdezte Bella kimerülten és durván. Próbálta szabályozni felgyorsuló szivverését. Mérges volt magára, amiért ennyire érzékenyen érinti rég nem látott kedvese jelenléte. Legszivesebben a karjaiba vetette volna magát. Ettől azonban még dühösebb lett, főként, mert csak a józan esze állitotta meg ebbe. Nem gyengülhet el, hisz végül is, lehet, hogy Edward nem érez ugyanigy. Lehet, hogy már nem is szereti. Ez viszont kinzó fájdalmat gerjesztett szivében. Mérgesen nézett rá most először igazán. Az ellentétes érzelmek amelyek lelkében dúltak azonban nem engedték, hogy belemerüljön az aranybarna szem megfakult ragyogásában. 

- Csak... azt akartam kérdezni, hogy hogy vagy? – suttogta megtört hangon. Igaz, nem várta, hogy csupán azért mert itt van a lány a karjaiba veti magát, de erre a hűvös viselkedésre sem számitott. Azok után amit tett főként nem. Még csak egy pillantásra sem igazán méltatta. Amúgy is fájó szivén ez újabb sebet ejtett. 

- Jól – válaszolta Bella kurtán, érzéstelenül, majd ismét elindult. Bár a reménye, hogy még visszaszerezheti a lány szerelmét egyre inkább csökkent, sőt megszűnt, kiváncsi volt gyereke hogylétére is.

- A...gyerekünk jól van? – kérdezte ismét csöndesen – Minden rendben veletek? 

- Jól vagyunk, Edward. Én is és a babáim is. 

- Babák? Ketten vannak? – faggata mosolyogva, immár csillogó szemekkel. 

- Igen – felelte fogcsikorgatva Bella, átkozva magát meggondolatlanságáért. Miért kell beavassa őt is gyerekei életében? – Ketten vannak. De végül is, miért érdekel ez téged? 

- Hogyne érdekelne? Hisz az én gyerekeimről van szó.

- A te gyerekeidről? A TE gyerekeidről? – kérdezte szinte kiáltva Bella. – Mióta a te gyerekeid? – érezte, hogy az eddig elfolytott düh, kétségbeesés és fájdalom forró lávaként terjed szét benne. 

- Bella... kérlek – suttogta megtörve Edward. 

- Mire kérsz? Hm? – nézett rá Bella mérgesen. – Mire kérsz? 

- Tudom, hogy hibáztam és el sem tudod képzelni, hogy mennyire sajnálom mindazt ami történt, de kérlek, ezt ne itt és ne most vitassuk meg. 

- Igazad van. Ezt nem itt és nem most fogjuk megvitatni. Sőt egyáltalán nem is fogjuk megvitatni – mindenki megütközve nézett Bellára. – Nekünk nincs mit megvitassunk. Nincs miről beszélgessünk. 

- De igenis van. A gyerekeinkről kell beszélgessünk, az életünkről, a kapcsolatunkról. 

- Nekünk nincs olyanunk, hogy kapcsolat. Te foglalkozz a te életeddel, én foglalkozom az én életemmel. Ezekhez a gyerekekhez pedig semmi közöd. Amúgy sem a tieid – csendesen kiejtett szavai megfagyasztották a légkört a réten. 

Bella megfordult és elindult a ház felé. Bár mindene fájt, mind teste, mind lelke, nem engedte meg magának, hogy leheveredjen egy fa tövébe és a lehető legkisebbre összezsugorodva sirja ki magát. Még nem legalábbis. Nem meddig egykori családja fürkésző tekintettel figyelik őt. Nem meddig nem lehet tökéletesen egyedül, már amennyire ez lehetséges vámpirok közelébe. 

Victoria gondolkozás nélkül, árnyékként követte Bellát, mig Alice egy pillantást vetett bátoritóan bátyja felé, majd ő is utánuk indult. Tudta, hogy Bella blöffölt és, hogy a gyerekek apja, felvillanyozta a gondolat, hogy ketten vannak,  igenis Edward, de megértette, barátnője viselkedését is. Nem sok nő viselkedne másképp hasonló helyzetben. Megértette, de nem értett egyet vele. Nevezhetjük ezt testvéri elfogultságnak, vagy csak egyszerűen mindkettőjüket végre boldognak szerette volna látni, ami már mindenki számára szinte egyértelművé vált, hogy csak egymás mellett valósulhat meg, de meg tudta volna verni mindkettejüket az önfejűségük miatt. Hisz mi értelme van ennek az egész szúrkálásnak, annak, hogy egymásnak minél nagyobb fájdalmat okozzanak, amikor Bella is tudja, hogy szereti Edet, Ed pedig majd eleped a lány hiányától. Sokkal egyszerűbb lenne leülni, megbeszélni mindent ami történt, majd boldogok lenni együtt, várni a gyerekek születését. 

Úgy látszik – gondolta Alice magában – hogy ismét én kell kezembe vegyem a dolgok irányitását. És már szinte kész terve is volt a dolog kivitelizésére.

*

Eközben a Cullen család is elindult egykori otthonuk felé. Meglepő, hogy Bella és Victoria is éppen ide költöztek, amikor évekkel ezelőtt ők is laktak itt. Elsétáltak egykori otthonukhoz. A ház tökéletes állapotban volt még mindig. Csupán kicsit takaritani kellene és rendbe hozni, de most senkinek sem volt kedve ehhez. Az egészen a nappaliba telepedtek le, és egyiknek sem, még Rosenak, sem volt kifogása a poros kanapék ellen. 

Magukba roskadva ücsörögtek órákon át, mindenki a gondolataiba mélyedve. Mindenki próbált valamit kigondolni a helyzet megoldásához, de semmire sem jutottak. Várták azt, hogy talán amikor Alice hazajön akkor majd neki lesz valami ötlete. Ketten azonban nem terveztek. Tanya és Edward

Jobban mondva Tanya tervezett, de nem azt, hogy hogyan békitse ki őket, hanem azt, hogy a szakadékot kettejük között hogyan lehetne jobban elmélyiteni. Ez nem is lenne olyan nagy baj, csak mostanság az egész család, főként Alice, minden mozdulatát, lélegzetvételét árgus szemmel figyeli. Valami olyat kell kitaláljon amiből senki se jöjjön rá, hogy ő tette.

Edward pedig, a már szinte szokásossá vált módon marcangolta magát. Ismét eszébe jutottak mondatai, ismét átkozta magát meggondolatlanságáért. És ismét arra a következtetésre jutott, hogy jobb lenne egyszerűen csak békén hagyni őt, hogy nyugodt, boldog élete lehessen. Sőt, az lett volna a legjobb, hogy sose találkozzanak. Akkor Bella megismerhette volna a szerelmet egy olyan férfi mellett aki megérdemli őt, aki óvta volna és minden vágyát teljesitette volna. Nem kellett volna semmit szenvedjen, nem kellene most az ő gyerekeit hordja. 

- És most mi lesz? – kérdezte Emmet, jóval sötétedés után, amikor már nem birta a csendet, kiszakitva mindenkit saját elmélkedéséből. 

- Semmi – elsőként Edward reagált. – Egyszerűen fogjuk magunkat és visszamegyünk oda ahonnan jöttünk. Hagyjuk Bellát békén. Egyértelmű, hogy nem akar itt látni minket. – Ez a gondolkozásmód felettebb tetszett Tanyanak, sőt szinte ujjongásba tört ki. Igy nem kéne terveket szövögessen, nem kéne kinlódjon, hisz Ed saját magától hagyná el Bellát. Azonban Rose reakciójára senki sem számitott.

- Mi az, hogy elmegyünk? Te teljesen megőrültél? – kérdezte hisztérikusan felpattanva a kanapéról és Edward elé állva. 

- Nem, mármint igen, megőrültem, megőrültem amikor megbántottam őt. Megőrültem amikor olyat feltételeztem róla. Megőrültem amikor hagytam kisétálni az életemből. De most nem. Most azt teszem amit már hónapokkal ezelőtt meg kellett volna tegyek. 

- Nem, Edward. Most őrültél meg csak igazán. Igen, hibáztál öt hónappal ezelőtt, de itt a lehetőség, hogy helyrehozd.

- Hogy, Rose? Hogy hozzam helyre? Látszik rajta, hogy nem akar itt látni. Nem akarja, hogy egyáltalán az ő, vagy a gyerekeink közelébe kerüljek.

- És vajon miért teszi mindezt? – kérdezte Rose miközben érezte, hogy a türelme egyre fogy és a tenyere szinte viszketni kezdett, hogy pofozza meg idióta testvérét.

- Azért, mert olyannyira megbántottam, hogy minden valaha érzett szerelmét irántam kiöltem belőle.

- Nem. Ha nem szeretne akkor nem érdekelné, hogy élsz-e vagy halsz. Ha nem szeretne nem reagált volna ennyire hevesen a jelenlétedre, a kérdéseidre. Szeret Ed, bár fogalmam sincs miért, de én a kezemet a tűzbe tenném, hogy még mindig szeret. Csupán nem akar mégtöbb fájdalmat. Ez védekezési mechanizmus. De te is szereted őt. Szereted, ezért meg kell találd a módját, hogy bebizonyitsd neki, hogy semmi sem változott. Hogy igen, egy idióta voltál, de attól még imádod. Őt is, és a gyerekeket is – mondta biztatóan, mégis utasitó hangnemben Rose. 

- Egyetértek vele – szólalt meg Alice az ajtóból, ezer wattos mosollyal angyali arcán.

42.fejezet

Sziasztok!

Itt is a friss, már megint késve, de annyi dolgom volt, van, hogy szinte aludni sincs időm. Már várom a karácsonyi vakációt :) Köszönöm szépen a komizóknak, név szerint: Reni, Névtelen, Ati, Szilvi, Orsy és LilyVolturi :) Hálás vagyok nektek, hogy rendszeresen komiztok és erőt, energiát adtok a folytatáshoz :)
Ide is szívesen várom a komikat :D

puszi mindenkinek,
Anita





(Alice)

A havas fűre egy pléd volt leterítve, azon ücsörgött Bella és Victoria, előbbi egy narancsot rágcsálva. A valóságban még szebb volt, mint látomásomban. A terhesség valóban nagyon jól áll neki. Bár észrevehető, hogy ez az állapot nem teljes egészében tesz jót az egészségének. Gyengének, fáradtnak tűnt. Egyből félteni kezdtem. Az agyamban még mindig csengtek Zafrina szavai. Valamit kell tegyünk majd, hogy megmentsük őt. Az nem lehet, hogy meghaljon.

Victoria, vámpír hallása révén, egyből felfigyelt közeledtünkre és észrevéve minket az arca eltorzult, majd felpattant és védekező állásba állt Bella elé. Bella is, már régen hozzászokva a vámpírokhoz, észrevette, hogy valaki közeledik, majd meglátott minket kilépni a fák közül. A kezéből kihullott a narancs maradéka és a kezei védelmezően simultak hatalmas pocakjára. Az arcán az előbbi vidámságnak nyoma veszett, helyét átvette a keserűség, a fájdalom, ez tisztán látható volt.

Tisztes távolságban megálltunk Victoria előtt. Halk, mégis erőteljes morgást eresztett felénk. Örültem, hogy megváltozott, és, hogy ennyire védelmezi barátnőmet. Biztosan nem esett semmi baja mellette. Már a látomásomba is ezt vettem észre, és most megbizonyosodtam. Victoriáról a szemem Bellára siklott.

A szemeit végigjáratta rajtunk, egyikünkön sem túl sokáig pihentetve. Egyetlen személyre nem vetett egyetlen pillantást sem. Edwardra. Szemem sarkából láttam bátyám arcán átsuhanni a fájdalmat, de tartotta magát. Bella hosszasan elidőzött Tanya arcán, aki azonban nem viszonozta pillantását. Ez elgondolkodtatott. Eddig Tanya mindig rosszul viselkedett Bellával és mindig bántotta, de most még csak rá sem nézett. Sőt, mióta mindenki elhitte és elfogadta, hogy Bella igenis terhes lehet lökött bátyám gyerekével, és megtudtuk, hogy Victoriával látták őt utóljára, azóta szinte a hangját sem hallottuk. Vajon miért? Mi az ami megállítja őt? És miért néz így rá Bella? Ők valamit tudnak amit én nem. És ehhez köze kell legyen Victoriának is.

Végül, Bella szemeit rám emelte. És a szemembe nézett. Egy ideig csak egymás szemébe mélyedtünk, mintegy kiolvasva az elmúlt időszak fájdalmait, gondolatait. Végül, Bella elszakította tekintetét az enyémtől és nehézkesen felemelkedett a földről. Az arca fájdalmas grimaszba torzult miközben mozgott. Számításam szerint még csak a hatodik hónap környékén kell legyen, de a hasa nagyobbnak hatott. A gyerek mozgolódott benne, biztosan nem tetszett neki a hirtelen hangulat és pozició váltás. Amikor végül sikeresen lábon állt, szeretet teljesen simitott végig pocakján. Majd egyetlen nevet suttogott:

- Alice - majd tétován kitárta felém a karjait. Victoriával mit sem törődve, vámpír sebességgel teremtem mellette és karjaimba zártam. Erősen, mégis vigyázva rájuk, szorítottam magamhoz, hasonló intenzítással ölelt ő is.Az arcát a nyakamba temette és éreztem törékeny testét megremegni.


(Edward)

Ennyi hónap után ismét láttam létem szerelmét. Gyönyörű volt, mint mindig. Vidámság csillogott arcán miközben Victoriával beszélgetett. Még nem vett észre minket. Gyönyörű volt terhesen, mégis annyira törékenynek tűnt. Méginkább mint eddig is. A féltéssel egyaránt növekedett az elhatározásom is, miszerint bármi áron, de megvédem, megmentem őt a saját gyerekünktől. Nem fogom engedni, hogy meghaljon, nem veszíthetem el őt. Fájdalmasan hasított belém a gondolat, hogy ő már nem az enyém, hogy máris elvesztettem szerelmét, bizalmát saját hülyeségem miatt. De újabb elhatározás született szívemben. Újra el fogom nyerni a szerelmét, a bizalmát, muszáj meggyőznöm őt, hogy szeretem. Bármibe is fog kerülni, de nekem szükségem van rá, és remélem, hogy talán még neki is. Hisz egy ilyen szerelem mint a miénk nem fejeződhet be így. Mindent meg fogok tenni, hogy ismét enyém legyen.

Victoria amint észrevett minket, főként engem, kilépni a fák közül, felpattant és védelmezően, morogva állt Bella elé. Bella pedig kiejtette a kezéből az addig rágcsált narancsot, majd kezeit védelmezően tette hatalmas pocakjára. A mozdulaton látszott a gyerekünk iránt érzett szeretet, ragaszkodás. Csodálatos anya lesz belőle. Pár pillanatig csak kapkodta a levegőt, majd tekintetét családunkra emelte.

Mindenkin végignézett. A szemei elidőztek Tanyan, bár nem értettem miért. Hisz igaz, hogy Tanya régen nagyon rosszul bánt vele, de az utóbbi időben szinte hozzánk sem szólt. Mintha megváltozott volna. Lehet, sőt remélem, és a viselkedése ezt bizonygatja, hogy már nem érdeklem annyira, hogy lemondott arról, hogy megpróbáljon elválasztani Bellától. Lehet végre megértette, hogy semmi esélye, hogy semmi értelme kinlódnia. Ez lenne a legjobb.

Bella mindenkin végignézett, rajtam kivül. Egyetlen pillantásra sem méltatott. Az előbbi elhatározásom máris meginogni látszott. Hisz hogyan is remélhetném én azt, hogy újra az enyém lesz, holott még csak rámnézni sem tud. Vajon ennyire gyülöl? Nem csodálkoznák. Hisz minden amit tettem ellene... amit mondtam neki...

Újrakezdődő marcangolásomnak Bella vetett véget. Nehezen felemelkedett a földről. Amikor az arca fájdalmas grimaszba torzult, nehezen tudtam fékezni magam, hogy ne rohanjak hozzá. Victoria és az esetleges elutasítástól való félelem megállított ebben. Amint felállt, kezeit a pocakjára szorította és megsimogatta a bent nyugtalankodó gyereket. Majd tekintetét ismét ránk emelte és húgom nevét suttogta kitárva karjait. Alice egy tizedmásodperc múlva már szorosan ölelte a nőt akit teljes szívemből imádok.


(Bella)

Mintha a szívem is megállt volna egy pillanatra amikor megláttam a Cullen családot, Tanyaval együtt kilépni a fák közül. Victoria azon nyomban előttem állt védelmezően. A hasamban a babák is mozgolódni kezdtek ezért kezeimet pocakomra tettem, próbálva magamat összeszedni. Annak ellenére, hogy imádtam amikor éreztem őket mozogni, néha kicsit túl erősek voltak és enyhe fájdalmat okoztak.

A szemeimet végijártattam a valamikor oly nagyon szeretett családon. Egyetlen személyre nem haragudtam, Alice. És egyetlen személyre nem is tudtam ránézni. Egyrészt, mert túl élénken él bennem mindaz amit a fejemhez vágott, másrészt, félek, hogy elgyengülnék. Egyetlen személynél időztem el. Tanya. De ő nem nézett rám. Lehet tudja, hogy Victoria elmesélte nekem, lehet, hogy csak fél ettől. Tulajdonképpen én is féltem. Rettegtem attól, hogy majd kieszel valamit azért, hogy engem bántson a gyerekeim kapcsán. Próbáltam kiűzni ezeket a gondolatokat a fejemből. Hisz Victoria ismeri, tudja hogyan gondolkodik, biztosan nem fogja engedni, hogy bármi bajunk legyen.

Aprót nyögve felemelkedtem a földről. A babák máris túl intenzíven mozgolódtak enyhe fájdalmat okozva. De értük bármit. Értük képes vagyok az életemet is feláldozni. Szeretetteljesen végigsimitottam pocakomon próbálva megnyugtatni őket. Sikerült, mintha érezték volna szándékomat. Felpillantottam egykori családomra, majd Alice nevét suttogva kitártam karjaimat.

Alice, legjobb barátnőm, a következő másodpercben már a karjaiba zárt és szorosan, mégis vigyázva pocakomra ölelt magához. Már alig tudtam visszatartani könnyeimet. Remegés futott végig a testemen. Nem akartam, hogy lássák azt, hogy mennyire fáj még mindig, ezért ajkamba harapva tartottam vissza magam, majd pár perc után elengedtem Alice-t.

- Velünk jössz? - kérdeztem tőle halkan, tudomást sem véve senki másról. Fáradtnak, kimerültnek éreztem magam. Szerettem volna mihamarabb leülni és elfogyasztani a mai adagomat a babáknak illő táplálékból. 

- Persze - suttogta Alice, majd várakozóan Victoriához fordultunk, aki egy utolsó fenyegető pillantást vetett a többi Cullenre, majd elindultunk.

- Bella, várj - azonban ekkor megszólalt ő.

41.fejezet

 Sziasztok!

Szörnyen sajnálom, hogy ennyi ideig nem volt friss, de eléggé zűrös, nehéz periódusom van. Nem vagyok túlságosan jó hangulatban most és lehet, hogy nem tetszett volna senkinek az amit írtam volna, sőt. A történetet azért mégsem akartam mégjobban elrontani úgyhogy inkább neki se fogtam. Köszönöm a komizóknak és sajnálom, hogy eddig kellett várni. Remélem tetszeni fog és megosszátok velem a véleményeteket.
puszi mindenkinek,
Anita




(Edward)

A nappaliban ültünk és vártuk, hogy valami történjen végre. Az utóbbi hónapokban minden lehetséges tervet kidolgoztunk, folyamatosan kerestünk, de hiába. Bellának, esetleg Victoriának is nyoma veszett. Az aggodalomtól, a féltéstől szinte megőrültem már. A többiek is nagyon kétségbe voltak esve, de nem igazán szóltak, nem igazán beszéltek róla. Egyrészt, mert érezték, tudták, hogy nekem főként nehéz most és, hogy minden pillanatban rá gondolok, folyamatosan a legrosszabbtól félek, másrészt, mert mindenkiben még tisztán élt Alice múltkori, jogos kifakadása.

Rajtam kivül talán csak ő volt még hasonlóan őrült állapotban. Néha úgy tűnt, hogy jobban is. Míg én magamban szenvedtem, ő nem folytotta vissza érzelmeit. Hónapok óta tartjuk mind a három lépés távolságot. Még az elején, mikor az első kifakadása után kicsit megnyugodott, először Esme, majd Jasper próbáltak közeledni hozzá. Nem volt szép látvány. Ismételten mérges lett és nem válogatta meg szavait. Én nem is mertem közeledni hozzá. Ha csak meglátott, ha véletlenül egy helységben voltunk, máris mérges lett. Tudtam, hogy neki is nagyon nehéz, ezért próbáltam a lehető legkevesebbszer belebotlani.

Leginkább Tanyara volt mérges. Sőt, szinte százszor mérgesebb mint rám. Őt szinte még a házban sem tűrte már meg. Tudom, hogyha csak ő lenne a házban, ha nem lenne Carlisle és Esme, már réges régen kidobta volna. De Esme nem engedte volna meg soha. Bár Tanya nem viselkedett mindenkivel jól, Esmehez mindig kedvesen viszonyult. Főleg az utóbbi időben. Talán érezte, hogy ő és Carlisle az egyetlenek akik nem őt hibáztatják a történtekért. Meg én sem, hisz miért hibáztatnám őt? A történtekért én vagyok egyedül hibás. Nem Tanya. Ezért én sem egyeznék belé, hogy őt kidogja Alice. Lehet, hogy Tanya mindig is féltékeny volt Bellára, de bántani sosem bántotta, sőt kétlem, hogy akár fizikailag valaha is bántaná.

Épp a nappaliban ültünk mind amikor egyszer csak Alice megmerevedett s szemei homályossá váltak. Látomása volt. Az egész család vele egyszerre feszült meg. Talán végre sikerül látnia valamit Belláról. A másodpercek óráknak tűntek. Türelmetlen voltam, látni szerettem volna szerelmemet. Mellette szerettem volna lenni és vigyázni rá, megóvni őt mindentől. Vigyázni rá és a gyerekünkre.

A terhesség biztosan máris legyengítette. Számításaim szerint már a terhesség végén kell legyen. Zafrina szerint ritka az amikor egy emberi nő eléri a kilenc hónapot. A félelem, a féltés ezredjére is elszorította a torkomat. Ez az egész az én hibám. Először is, hogy óvatlanul teherbe ejtettem, majd pedig magára hagytam, sőt... még azt a sok szörnyűséget is vágtam a fejéhez. Sosem fogja megbocsátani nekem ezeket. Emellett még ott van Victoria is, akit nem tudjuk, hogy mit akart, illetve csinált Bellával. Lehet, hogy bántotta. Az is lehet, hogy... A kétségbeesés egyre jobban kerített hatalmába.

Próbáltam visszakanyarítani figyelmemet húgomra. Egy végtelennek tűnő pillanat után Alice szemei kinyiltak. Tágra nyilt szemekkel figyeltük mind és vártuk, hogy végre mondjon is valamit, ő azonban meg sem szólalt csupán elmosolyodott. Hosszú idő után a szemei ismét boldogan csillogtak. Biztosan látott valamit Bellával kapcsolatosan. Viszont nem osztotta meg velem is. A látomást nem tudtam kiolvasni gondolatai közül. Csupán egy valamit ismételgetett magában: Végre!

A család többi tagja nem bírta tovább és kérdezgetni kezdték, azonban választ nem kaptak kérdéseikre. Mintha transzba lenne, nem látott, nem hallott semmit. Vagy az is lehet, hogy egyszerűen nem akart válaszolni.

Egyszer csak, pár perc elteltével felpattant és ránk sem nézve kirohant a házból egyenesen az erdőbe. Meglepve, meghökkenve néztünk egymásra, a következő pillanatban azonban követtük példáját. Az erdőben az illatát követtük, hiszen neki szinte nyoma veszett. Még sosem száguldott ennyire gyorsan azt hiszem. A boldogság az arcáról és a mostani siettsége erősítette a hitet, hogy Bellát látta és, hogy minden rendben vele.

Enyhén havas tájakon száguldoztunk. Alice már csak pár lépéssel járt előttünk. A nap ragyogóan sütött, dél körül lehetett. A családom gondolatai szinte fejfájást okoztak már. Elég lett volna a saját gondolataimmal, érzéseimmel birkózni, nem volt szükségem az övékre is. Azonban a képességem nem tudtam kikapcsolni. Hosszas száguldás után egy réthez értünk. Kiléptünk a ragyogó napsütésben és megláttuk őt...


(Alice)

Egy erdőben futottam. Boldogan. Egy rét kezdett körvonalazódni szemeim előtt. Kilépve a vakító fényességben megláttam őket. Bellát és Victoriat. Boldogan kacarásztak. Épp a születendő csöppségről beszélgettek. 

A látomásnak vége szakadt, azonban ennyi elég is volt, hogy a hónapok óta tartó fájdalom, feszültség, rosszkedv egy pillanat alatt semmivé foszlodjon. Végre, végre láthattam őt. Bár a látomásnak vége szakadt a szemeim még mindig homályosnak tűntek, még mindig az a pár pillanat hatása alatt voltam. Cselekednem kellett.

A következő pillanatban felugrottam és nem törődve a, minden bizonnyal kiváncsi és ideges családommal, az ajtó felé vettem az irányt. Onnan pedig az erdőbe. Szerencsére évekkel ezelőtt jártam Colorado-ban és most felismertem a tájat, úgyhogy semmi sem akadályozott meg abban, hogy azonnal barátnőm után induljak. Sokkal gyorsabban száguldottam mint általában szoktam, de most sürgetett a türelmetlenség, a vágy, hogy lássam őt. Emellett oda kellett érjek délig, hogy ők is kint legyenek a réten.

Gyönyörű szép Bella terhesen. Annak ellenére, hogy látszik rajta a kimerültség, hogy fogyott, láthatóan ragyog. A pár pillanatban amikor láthattam őt, a keze a máris hatalmas pocakján pihent, néha-néha végigsimítva rajta. Tökéletes anyuka már most. Az aggodalom azonban az eszemet vette. Hisz a baba mégiscsak egy vámpír magzat. Ami lényegesen megnehezíti az amúgy sem könnyű helyzetet. Az agyamban visszatértek a mesék amelyeket Zafrináék meséltek amikor nálunk jártak. Nem! Az nem lehet, hogy Bellával ugyanaz történjen. Bármilyen módon, de neki élnie kell. Erről majd én teszek. Én, és... a látottak szerint Victoria.

Victoria. Különleges lánynak tűnik. Amikor James elrabolta  Bellát, mind megvoltunk győződve, hogy Victoria féltékeny és pokolian dühös rá, később meg ránk amiért megöltük a párját. Ez azonban mást bizonygatott.Egész idő alatt attól féltem, hogy talán Victoria bántotta őt, de nem. Hisz ha bármi rosszat cselekedett volna ellene, biztosan nem nevetgélnének együtt a réten.

A családom a nyomomba volt. Biztosan mind aggódnak és idegesek most, főleg rám, de nem volt sem időm, sem kedvem leállni magyarázkodni. Hisz megtaláltam a barátnőmet. Igazán senki se várhatná el tőlem, hogy nyugodtan beszélgessek ilyen helyzetben. Várjunk csak. Egy személlyel több száguld utánam. Tanya. A méreg elöntötte az agyam. Miért jön ő is? Neki semmi köze Bellához. Legalább egy kicsi szégyene lenne. El kellett volna menjen már azután, hogy valamennyire az ő hibájából is történt mindez. Esmenek köszönheti csak, hogy még nem dobtam ki a házból. De ami késik nem múlik, szokták mondani.

A nap valóban ragyogóan sütött amikor közel értünk a réthez. Máris hallani lehetett őket. Illetve Bella gyöngyöző kacagását. Az ajkaim ismét hatalmas mosolyba szaladtak. Edward mellém ért. Rápillantottam és láttam rajta a boldogságot, ugyanakkor a félelmet. Bár elítéltem azért amit tett, mégis tudom, hogy szereti és azt is, hogy egy cseppet sem lesz könnyű visszaszerezni őt. Kiléptünk a rétre és megláttuk őket...

40.fejezet

Sziasztok!

Bocsi a késésért, csak a gépem felmondta a szolgálatot és eltelt kis időbe míg újra meggyőztem, hogy induljon el végre. Itt a feji, remélem tetszeni fog. Köszönöm szépen a komizóknak :) nagyon sokat segít a folytatásba az, hogy írtok. A kövit nem ígérem, hogy vasárnap hozom, de igyekszem vele.

puszi mindenkinek,
Anita


(Bella)

Az idő gyorsan telt. Megérkezésünk után rövid időre leesett az első hó. Fenségessé vált a táj. Méginkább beleszerettem. Igaz, hogy lényegesen megnehezítette a városban való közlekedést, de többnyire amúgy is Vic szokott menni. Mióta elkezdett nőni a pocakom nem igazán mozdulok ki a házba. Leginkább a rétre szoktam kisétálni, vagy szokott kivinni Vic.

Elképesztő, hogy mennyire gyorsan nőnek a babáim. Szinte most volt amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, most meg már a hatodik hónapban járok. Lassan a télnek is vége van. Lényegesen érződik már az idő felmelegedése. Egyre inkább közeledik a szülés pillanata. Még magamnak sem akarom bevallani, de félek. Félek attól, hogy mi fog történni majd. Hisz igaz, hogy itt van Vic és, hogy mindent meg fog tenni azért, hogy rendben legyünk, de akkor is. Mi van ha nem tud megmenteni? Ha túl késő lesz?

Tisztában vagyok vele, hogy amikor megszületnek majd csecsemőim az én életemnek, emberi életemnek is vége lesz. De mi van ha Vic nem fog tudni elég hamar megharapni? Mi van ha a méreg nem fog bejutni a szervezetemben? Mi lesz akkor a gyerekeimmel? Tudom, hogy itt lenne Vic és vigyázna rájuk.

Próbáltam elhesegetni ezeket a gondolatokat. Hisz itt van melletünk ő.Amikor egyre inkább rosszul voltam és fogyni kezdtem, mert a szervezetem nem akarta befogadni az emberi táplálékot, akkor is elment és szervett valahonnan, sosem kérdeztem, hogy hogyan jutott hozzá, de a fontos az, hogy szervett vért számunkra. Ezek után jobban viseltem a terhességet. Igaz, hogy főleg az első alkalommal nagyon furcsa volt vért inni, de mivel a babáknak erre volt szükségük megtettem gondolkozás nélkül.

Egyre inkább világossá vált, hogy egyáltalán nem könnyű félvér gyerekeket kihordani. A hónapok előrehaladásával a babák is mozgolódni kezdtek. Mikor legelőször megmozdultak leírhatatlan boldogságot éreztem, hisz ez volt az első kézzel fogható, illetve érinthető jele annak, hogy ők valóban léteznek és nem csak egy csodás álom ez is. Azonban nem mindegyik mozdulat volt ennyire kellemes. Minden egyes alkalommal boldogan, könnyes szemekkel simogattam pocakom, mikor mozogtak, de néha a szemeimben csillogó könnyek nem csak az örömöt, hanem a fájdalmat is jelezték. Komolyabb gond nem történt egyelőre, de ha már most ennyire erősek, mi lesz majd amikor teljesen kifejlődöttek lesznek.

Zihálva, izzadtan ébredtem. Ismét egykori szerelmemmel álmodtam. Elképesztő, hogy még ennyi idő után is ennyire tud fájni, ennyire az emlékezetemben, a szívemben él még mindig. Szinte nem telik el nap anélkül, hogy rá ne gondolnák, vagy ne álmodnék róla. Minden egyes alkalommal amikor álomban mélyülök róla álmodok újra és újra megforgatva a kést a még be sem heggedt sebben.

Sóhajtva, nehézkesen kászálódtam ki puha ágyamból. Magamra kaptam egy köntös, és kicsoszogtam a konyhába. Vic ismét ott szorgoskodott. Fantasztikusan főzött, annak ellenére, hogy még csak a szagát sem tűri annak amit épp alkot, csak úgy mint... Nem, Bella, most nem gondolhatsz megint rá!

- Jó reggelt. Jól aludtál? A reggeli mindjárt kész. - sugárzott Vic.

- Jó reggelt. Fogjuk rá. Mennyei illata van - mosolyogtam rá. - Később kimegyünk a rétre? - kérdeztem, bár tudtam a választ.

- Persze, ha akarod. Jót tenne neked egy kis séta meg friss levegő - mondta miközben tálalta az inycsiklandó ételt. Még jó, hogy a babáim már az este megkapták táplálékukat, így én is nekem való ennivalót fogyaszthattam most gond nélkül.

Reggeli után felöltöztünk és elindultunk a rétre. Lassan haladtunk. A terhesség, bár minden rendben volt, eléggé lefárasztott, Vic szerint ehhez hozzájárul még a lelki kimerültség is. Máris hatalmasra nőtt pocakom miatt sokkal kevesebbet tudok mozogni, mint előtte. De semmit sem bántam. A rétre érve Vic egy többszörösen összehajtott plédet tett a még havas fűre és végre leültünk. A rétet mindig megvilágította a nap, így most is élvezhettük egy kicsit lágyan cirógató sugarait. Azonban hamarosan meglepő dolog történt...


(Edward)

A percek órákká, az órák napokká, a napok hetekké, a hetek hónapokká váltak és mi még mindig nem találtuk meg Bellát. Mindenki egyre ingerültebb, idegesebb lett az idő teltével. Az első napokban folyton keresgéltük őt, de hamarosan rádöbbentünk, hogy semmi értelme, főleg, hogy Alice nem lát semmit.Hisz bárhova mehetett volna. Vagy bárhova vihette volna Victoria. 

Victoria. Mit akarhatott Bellától? Mit tett vele? A féltés, a bűntudat mindannyiunk eszét vette. Főleg engem borított ki mindez. Hisz Bella miattam van ilyen helyzetben. Az amazonok megmondták, hogy egy emberi nő sem éli túl a szülést. Nem, az nem lehet, hogy meghal, az nem lehet, hogy elveszítsem őt. Már elveszítetted - visszhangzott a fejemben. Igen, elveszítettem, hisz képtelenség az, hogy ne utáljon azért amit mondtam. Elveszítettem, de változatlanul imádom őt.

És féltem. Féltem attól, hogy a belőlem származó magzat bántani fogja őt. Próbáltam arra gondolni, hogy ez a magzat nem lehet rossz, hisz egy része Bellából van. Szerettem arra gondolni, hogy ő lesz az a baba akiről szerelmem tudatalatt mindig is vágyakozott. Hogy jó lesz és pontosan anyukájára fog ütni.

Meg kell találnom őt. Meg kell találnom őt mielőtt még késő lenne. Lehet, hogy Victoria nem bántotta, ebben reménykedtünk, de akkor is, számításaim szerint lassan közeledik a szülés időpontja. Szeretnék mellette lenni ezekben a pillanatokban. Szeretném látni a gyerekem amikor megszületik. Szeretném ha az én mérgem változtatná át szerelmemet.

Első sorban meg kell találjuk őt. Azután pedig majd kigondolok valamit, hogy megszerezzem bocsánatát és szerelmét...


(Tanya)

Próbáltam a lehető legkevesebb feltűnést kelteni. Hisz a fél család engem tart hibásnak mindenért. Főleg Alice. Eleinte nem féltem, sőt, imádtam bosszantani őt, de most senki sem meri megközelíteni, mindenki, még Jasper is megtartja a három, esetleg több lépés távolságot. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire szeretni fogja majd Bellát. Igaz, hogy mindig is hülye izlései voltak, de, hogy testvére mellé ezt az embert képzelje el...

Habár jelenleg az egész család, bár nem mindeki kimondottan, Bellát magasztalja, Edwardot szídja, engem  pedig gyűlöl a történtekért. Természetesen, hogy én is hibás vagyok, hisz a vak is láthatta, hogy az a liba szereti Edwardot, de én csak helyeseltem az ő viselkedését és egy kicsikét bátorítottam. Sosem gondoltam volna, hogy mindazt ki fogja mondani, bár így nekem kedvez. Hisz a szentséges Bella biztosan nem fogja megbocsájtani ezeket a szavakat neki.

Mindenki le van törve, magába van roskadva. Naphosszat nem csinálnak mást csak Alice figyelik, hogy nincs-e valamilyen látomása, terveket, meg elméleteket gyártanak, hogy hova tünhetett. Edward pedig néha jelen van, de nagyon ritkán szólal meg. Láthatólag teljesen maga alatt van. Csak tudnám miért. Sajnos most még vigasztalni sem vigasztalhatnám, biztosan nem fogadná el.

De tényleg, vajon mégis, nem mintha szeretném, hogy megjelenjen, de hol lehet Bella? És mi köze van Victoriahoz? Annyit tudunk, hogy találkoztak az erdőben. Ezek után pedig mindketten eltüntek. Lehet, hogy valahova együtt mentek, együtt szöktek meg. Vagy reményeim szerint Victoria megölte Bellát gyerekestől...

(Alice)

Ismét a jövőt kémleltem. Mint a nap minden percében mióta legjobb barátnőm eltűnt. Mi lehet vele? Miért nem látok róla semmit? Mi köze Victoriahoz mindehez?

Tudom, hogy a családom számára elviselhetetlenné váltam ezek a hónapok alatt. Mindenki másképp fejezi ki aggodalmát és fájdalmát. Ed magába roskad és csöndesen szenved. Én veszekszem és csapkodok. Azért mert úgy érzem, hogy ez az ők, a mi hibánk. Bármi is történt Bellával. Talán Victoria nem bántotta, talán segíti, ebben reménykedtem. De biztosra semmit sem tudtam.

Csak annyit, hogy Tanyatól meg kell szabadulnunk valamilyen formában. Igaz, hogy Ed mondta ki a végzetes szavakat, de az ő keze is benne van és ezt sosem fogom elfelejteni, vagy megbocsájtani neki. Addig nem nyugszom amíg nem látom távol a családomtól és legjobb barátnőmtől.

Senki sem értette, hogy miért kaptam fel ennyire a vizet. Ed a szerelmét, én a legjobb barátnőmet vesztettem el. A többiek számára is fontos volt Bella, de nem annyira mint nekünk, mint nekem. Főként, hogy bármit elhittek róla, első látásra.

Hirtelen elhomályosult előttem a nappali. Végre, mióta vártam erre. Havas tájat láttam, hegyeket. Egy piciny rétet, amit gyönyörűen világít meg a kora délutáni nap. Szemeimet elragadta a táj szépsége. Aztán körbenéztem. A réten két nő ült. Bella és Victoria. Nevettek, első jó jelként. Bella egy pléden ücsörögve simogatta hatalmas pocakját, miközben babáiról áradozott Victoriának, aki érdeklődve és mosolyogva hallgatta őt.

A látomásnak vége szakadt. Vámpír szemeim égni kezdtek...

39.fejezet

Sziasztok!

Bocsi a késést, az internet nem akart most működni rendesen, szerencsére mostanra már megjavult. Itt is a fejezet. Köszönöm a három komizónak: Demon, P.Lott, Reni. Ide is várom őket :D A friss elvileg vasárnap jön, remélem ezuttal nem akadályozza majd meg semmi.

Jó olvasást!
Anita


(Bella)

A levegő friss és hűs volt. Lágyan cirógatta arcomat. Érződött már a közelgő tél lehelete. Egy apró tisztást találtunk Victoriaval a séta közben. A velünk hozott plédet leterítette és letelepedtünk. Elképesztő, hogy már ez a rövidke séta is mennyire kifárasztott. Barátnőm gondosan készített nekem ennivalót amire most éhesen vetettem rá magam. Örültem neki, hogy megvette az a szakács könyvet és nem én kell főzzek. Ez most csúnyán hangzott, de eléggé kimerültnek érzem magam, annak ellenére, hogy végigaludtam az éjszakát. Lehet, hogy a normális fáradsághoz, ami a terhességgel jár, hozzá adódik az is, hogy lelkileg nagyon kimerültem. A kezdeti falánkságom viszont hamarosan alábbhagyott és teljesen elment az étvágyam az ennivalótól. Sőt felfordult a gyomrom.

- Mi a baj? Nem finom? - kérdezte Vic enyhe remegéssel hangjában. Nem szerettem volna megbántani, főként, hogy tényleg nagyon finom volt a kaja, emelett meg fantasztikusan bánt velem, és sokat köszönhetünk már most is neki.

- Nagyon finom - biztosítottam. - Csak valahogy most a gyomrom nem akarja befogadni ezt. Valószínűleg a babák nem erre vágynak - merengtem el egy pillanatra. Hisz a babák valóban félig emberek, de félig vámpírok is.  A vámpírok pedig vérrel táplálkoznak. Ez azt jelenti, hogy lehet nekik is szükségük lesz majd rá.

- Babák? Ikreket vársz? - kérdezte enyhén megdöbbenve, mégis hatalmas mosollyal arcán.

- Hát, az az igazság, hogy nem tudom. De voltak álmaim az utóbbi időben, még mielőtt megtudtam volna, hogy valóban terhes vagyok, s mindegyikben két kisbabát láttam. Egy kisfiút és egy kislányt. Ezért gondoltam, hogy lehet ... tényleg ketten vannak - mosolyogtam én is gyerekeimre gondolva.

- És ... az álmaidban ... - elhallgatott mintha nem tudná, hogy hogyan is folytassa, illetve folytassa-e egyáltalán. Várakozóan néztem rá. - Edward is jelen volt? - bökte ki mély levegővétel után. Neve hallatán fájdalom nyilalt darabokra hullt szívemben.

- Igen - suttogtam. - Ő is benne volt. És szerette őket - szünetet tartottam miközben szemeim előtt ismét leperegtek azok a képkockák. - De az álmaim ezen része nem vált valóra - a könnyeimmel küszködve bámultam az erdőt.

Percekig csendben voltunk. Elmerengtem azon, hogy mennyire szép lett volna, ha álmaim teljes mértékben igaznak bizonyultak volna. Ha Edward hisz bennem, a szerelmemben és együtt várjuk ezt a két tüneményt. Ha együtt lettünk volna egész végig. Jóban rosszban. Viszont nem így történt. Eszembe jutott egy régen nagyon szeretett dal*. Magamba dúdolgatva gondoltam végig, hogy hol is siklott félre a kapcsolatunk. Hisz minden annyira tökéletes volt. Annyiszor merengtem el, hogy vajon hogyan érdemeltem ki e földöntúli boldogságot. Lehet, hogy azzal, hogy Jacob az életem része volt hibáztam. Bár Edward nem mutatta, tudtam, hogy mindvégig zavarta amikor a közelemben volt.

Mégis, a barátom, sőt, Alice felbukkanása előtt egyetlen legjobb barátom volt Jake. Nem is barát, inkább testvér. És tudtam, mindig tudtam, hogy ő is ugyanúgy érez irántam. Ez már akkor eldőlt amikor tizenévesen találkoztunk. Mindvégig győzködtem, bizonygattam egykori szerelmemnek, hogy számomra csak ő létezik, hogy szívem érte dobog, mégsem volt elég. Mégsem volt elég ahhoz, hogy bízzon bennem. Inkább elhitt rólam mindent. Nem hibáztatom azért amiért kétségei támadtak. Azért hibáztatom amiért anélkül vádolt, hogy egyáltalán bizonyítékai lettek volna, anélkül, hogy megbeszéltük volna.

Alice. Alice, a legjobb barátnőm volt az egyetlen aki hitt bennem. Hitt a gyerekeimben. Ő az egyetlen akiben nem csalódtam. Annyira hiányzik. Igaz, itt van nekem Vic, de Alice helyét szívemben, életemben soha, senki se fogja tudni betölteni. Szeretném látni, szeretném magamhoz ölelni. A többi Cullen... a szívem mélyén még mindig szeretem őket. Mindig is fogom. De nem tudom, hogy valaha képes leszek-e megbocsátani nekik azt, hogy hittek a látszatnak és mindaz amit addig tettem, amit addig átéltünk semmivé vált.

Hirtelen szöget ütött valami a fejemben. Hisz amikor James és Victoria megjelentek azzal a másik férfivel Forks területén, Alice nem látott szinte semmit. Csupán annyit, hogy ők hárman beszélnek egy nővel. Egy nővel aki minden bizonnyal rólunk számolt be nekik. Ezért ismerték tökéletesen a képességüket. Ezért tűnt úgy, hogy mindig egy lépéssel előttünk járnak. Ezért nem látott Alice semmit. Kijátszották a képességeket.

- Victoria - szólítottam meg - Emlékszel amikor a nyáron James elrabolt? - hülye kérdés volt, hisz vámpír, hogyne emlékezzen. Lehet, hogy az is butaság volt, hogy Jamest említettem előtte. De bólintott. - Akkor Alice képessége nem működött. Mármint nem látott semmi veletek, majd velem kapcsolatost sem. Csupán annyit, hogy ti hárman, te, James és Laurent, azt hiszem, beszélgettetek egy másik vámpírral - ismét bólintott. - Ki volt az a vámpír? Ki volt és mi köze volt hozzátok, hozzánk? - kérdeztem. Féltem a választól.

- Tényleg tudni akarod? - kérdezte, mire bólintottam. - Hát jó. Amikor átutaztunk Forkson, nem terveztünk túl sokat maradni. A nomádok, tudod, sehol sem maradnak sokat. Ott azonban James megtalált titeket. Nem részletezte, hogy hogyan és mikor. Csak annyit tudtunk, hogy tovább maradunk, mint terveztük. Mikor rákérdeztem, hogy miért, elmesélte az évekkel ezelőtt történteket - sajnálatot, bosszút olvastam ki tekintetéből. - Azt hiszem az volt az egyike azon sok dolognak amivel James meggyülöltette magát velem - szünetet tartott, borzolgatva idegeimet. - Aztán, egyszer csak megjelent ő. Tanya.

- Tanya? - kérdeztem hiszérikusan. Tudtam, hogy utál, hogy szívesen megölne, azért, hogy Edward az övé lehessen, de azt sose gondoltam volna, hogy ő az aki mindenkit veszélyben sodorva Jamessel "barátkozik".

- Igen? Meglep? - kérdezte csodálkozva. - Az a nő bármire képes lenne, csak azért, hogy elérje vágyait. Mikor legelőször megjelent, elmesélte, hogy hogyan müködnek a többiek képességei.

- Hogy aztán ti kijátszhassatok minket.

- Igen. Az elején minden a terve szerint működött. James elrabolt. Ott viszont, nem tudom milyen okokból, de szerencsére nem tett semmilyen kárt benned, nem ölt meg, ahogyan Tanya szerette volna. Ekkor Laurent elment, James halott volt, úgyhogy egyedül kellett szembenéznem vele. Nem szeretném valaha is a te, vagy a gyerekeid közelébe látni. Lehet, hogy majd egy nap, lehet az közeli, vagy távoli, de a Cullen család ismét belép az életedben. Ettől függetlenül, Tanya ne merészkedjen közeledni - jelentette ki vészjósló hangon.

Kicsit kábán a mai napon megtudtak miatt lépkedtem hazafelé. A házba érve erőt vettem magamon és a telefon után nyúltam. Apu számát tárcsáztam. Alig csengett ki egyszer és máris felkapta. Rettenetesen aggódtak mindketten. Próbáltam megnyugtatni őket, több-kevesebb sikerrel. Szerencsére megértették, hogy nem megyek most haza és hiába is keresnének, nem fognak megtalálni. Elmondtam nekik, hogy merre vagyok, de pontos címet semmiképp. Megnyugtattam őket, hogy jól vagyok, és, hogy minden rendben lesz. Egyetlen akaratomat kellett teljesítsek: senkinek, senkinek nem szólhattak arról, hogy beszéltek velem, vagy hogy hol vagyok.


* Kate Alexa - Another now

38.fejezet

Sziasztok!

Most hoztam a fejit időben :D, nem ígérem, hogy mindig így lesz, de hosszú szünetek biztosan nem lesznek már :) Köszönöm az előzőhöz kapott komikat, ide is szívesen várom :)

Milyen szemszöget szerettek jobban?

Jó olvasást,
Anita


(Bella)

- De... Miért tennéd ezt, Victoria? - kérdeztem teljesen megrökönyödve. Hisz mindenki azt állította róla, hogy rossz, hogy James párja és engem gyülöl, most meg...

- Én nem vagyok annyira rossz, mint mindenki gondolta. Valóban, féltékeny voltam rád az elején - megdöbbent pillantásom láttán elmosolyodott és magyarázni kezdett. - Féltékeny voltam, mert szerettem, vagy jobban mondva ragaszkodtam Jameshez. Mindenkit elveszítettem amikor vámpírrá váltam. Az emberi családom közelébe nem mehettem, hisz bántottam volna őket. Évekig egyedül bolyongtam a nagy világban. Aztán, egyszer csak az életembe belépett James. Bár láttam, hogy kegyetlen és rossz, de végre úgy éreztem, hogy tartozom valakihez. James nem szeretett, sohasem ragaszkodott hozzám. Volt olyan eset is, hogy hónapokra eltűnt, majd amikor ismét utánam jött, én kétségbeesetten visszafogadtam. Tudom, ez most nagyon nagy hülyeségnek gondolod - pillantott rám szégyenkezve. - Nem tudtam, hogy James mit tett veled, erről csak nemrég szereztem tudomást. Mikor meghalt, valóban bosszúvágy uralkodott bennem, de amikor megtudtam a történeted, minden átértékelődött bennem. Tulajdonképpen én sem szerettem őt, túlságosan gonosz volt ahhoz. Csak ragaszkodtam ahhoz, hogy ne egyedül éljen a mindennapjaimat. Röviden ennyi lenne - nézett rám megértést kereső tekintettel. - Csakis azért akarok veled jönni, hogy vigyázhassak rád. Hogy valamelyest jóvá tegyem azt amit James követett el. És neked is szükséged lesz segítségre majd.

- Ne érts félre, Victoria. Nagyon hálás vagyok amiért segíteni akarsz, tényleg - néztem bele szemeibe. - Csak annyira sok fájdalom ért hirtelen, hogy ... - a torkomat ismét elszorította a sírás. Vajon mikor fogok végre úgy tudni visszagondolni, vagy beszélni róluk, hogy ne sírás fojtogasson?

- Megértelek, Bella - az égre pillantott majd ismét rám. - Ha úgy akarod elhagyni a várost, hogy senkinek se tűnjön fel, akkor ideje lenne indulni. Mindjárt hajnalodni kezd.

Bólintottam. A karjaiba kapott és a szüleim házáig száguldott velem. A lehető legcsendesebben mozogtunk a házban. Még véletlenül sem szerettem volna felébreszteni őket. Egyrészt, mert nincs szükségem most kérdésekre, másrészt, mert megállítanának. Gyorsan összecsomagoltam pár ruhát, bár nem sok értelme volt. Hamarosan úgyis gömbölyödni kezdek és akkor új ruhákat kell majd vegyünk. Írtam apunak egy cetlit. Tudtam, hogy halálra fogják aggódni magukat miattam, de nem volt más választásom. Majd természetesen telefonálni fogok nekik, de nem tudom, hogy mikor. Nem szeretném, hogy bárki is megtaláljon, engem, vagy a babáimat.

Előbb Vic ment ki és körülkémlelt, hogy lehetőleg senki se lássa elmenetelünket. Majd visszajött és a csomagomat kivitte a kocsihoz. Még egyszer körül tekintettem abba a házba ami évek óta az otthonomat jelentette. Mennyi boldog emlék kötött ide... Kezembe vettem egy pár hete készült képet, amin én, anyu és apu voltunk. Mindhárman sugároztunk a boldogságtól. Apu és anyu szerintem hamarosan mindenki előtt fel fogják válalni azt, hogy ismét együtt vannak. Lehet, hogy még maguk sem fogadták el ezt, de látszik rajtuk, hogy a régen érzettek nem törlődtek ki nyomtalanul. Örülök nekik. Bár anyuval évekig nem volt jó viszonyom, szeretem őt és szívből kivánom mindkettejüknek, hogy boldogok legyenek. Remélem, hogy együtt könnyebben átvészelik a következő időszakot. Könnyben úszó szemekkel szorítottam magamhoz a képet és még egy pillantást vetve a nappalira, kirohantam a kocsimhoz. Vic már ott várt. Beültem mellé és elindultunk. Becsukott szemmel küzdöttem a könnyeimmel amíg elhagytuk az esős kisvárost.

- Merre menjünk, Bella? - kérdezte halkan és gyengéden Victoria.

- Nem tudom. Bárhová. Egy hasonló kisvárosba. Lehetőleg olyan hely legyen ahol majd vámpírokként is elrejtőzhetünk. - suttogtam, majd rá bíztam magam.

A fájdalom ismét elviselhetetlenül marcangolt. Az egyik kezemmel a képet szorítottam magamhoz, míg másikat a hasamra csúsztatva simogattam bent lakó csöppségeimet. Bár nem volt honnan tudjam, mégis bíztam abban, hogy ketten vannak. Mint álmomban. Egy kisfiú és egy kislány. Két tökéletes babámmal gondolataimban merültem mély álomban. Álmomban ismét átéltem mindazt a szörnyűséget ami történt, de rövid időre rá változott a két és a főszerepet a két baba vette át.

Hosszú idő után ébredtem csak fel. Nem igazán tudtam sem azt, hogy hol vagyok, sem azt, hogy mennyi idő telt el. A nap magasan az égen járt, bár a felhők időről időre eltakarták tündöklő ragyogását. A nyakam teljesen elállt a póztól amiben aludtam.

- Hol vagyunk? - kérdeztem mellettem ülő ... barátnőmtől miközben fájó nyakam masszírozgattam.

- Colorado államban. Még egy kicsi és elérünk egy kicsi városkát. Sidewinder a neve. A Sziklás-hegység veszi körül. Egyetlen egyszer voltam átutazóban, akkor sem igazán közelítettem meg a várost, de a táj teljesen lenyűgözött. Általában hüvös van, főleg most így télhez közeledve. Remélem találunk valami kis házikót a városon kívül. Láttam egy párat még annak idején.

A lelkesedése kicsit hasonlított legjobb barátnőmére. Az állandó társam ismét mélyen belém véste körmeit, ahogy eszembe jutott. Ő volt az egyetlen aki megpróbált megvédeni. Aki bízott bennem, minden ellenére. Az egyetlen akire nem haragszom. Az egyetlen akit most itt szeretnék tudni magam mellett. Az egyetlen aki most aggódik értem, valószínűleg.

Rövid időn belül valóban beértünk a kicsiny városban. Még épp időben, mert ismét laposakat kezdtem pislogni. Elképesztő mennyire fáradtnak, mennyire álmosnak éreztem magam. A város valóban parányi volt. Mindenki ismert mindekit. Szinte ugyanolyan volt, mint Forks. Victoria leparkolta a kocsit egy amolyan mindenes bolt előtt és kipattanva befelé vette az irányt. Mire én is megmozdítottam elzsibbadt végtagjaimat és fáradtan bevonszoltam magam a boltba, Vic már meg is tudakolta, hogy van egy eladó házikő picit messzebb a város középpontjától. Mikor meglátott engem is, az férfi inkább valami közelebbit javasolt, de rávágtam, hogy tudunk vigyázni magunkra. Még csak az kéne, hogy emberekkel körülfogva kelljen várjam a gyerekeimet.

Valahonnan előkerült hamarosan az eladó is és elvezetett minket a házhoz. Egyből beleszerettem. Piciny házikó volt, négy szobával, konyhával és fürdőszobával. Illetve egy kicsi kerttel. Mintha egy meséből csöppent volna ide. A házban bizonyos szükséges kellékek megvoltak már, de még kellett vegyünk pár dolgot. Viszont a házat rögtön megvettük. Csodálkozva néztem Vicre amikor kifizette. Honnan van neki ennyi pénze végül is? Láthatta csodálkozó pillantásomat, mert mosolyogva csak annyit sugott, hogy valamivel el kellett töltse az eddigi hosszú éveket.

Ismét kocsiban ülve, visszamentünk a városba és megvettük. Beesteledett már amikor visszaértünk az új házunkhoz. Volt benne telefon is. Szívem szerint felhívtam volna anyuékat, de most nem éreztem magam felkészültnek arra, hogy magyarázkodjak nekik. Elrendeztük nagyjából a dolgainkat, majd hulla fáradtan bedőltem az ágyban. Victoria azt mondta, hogy ő folytatja a rendezkedést, én csak pihenjek nyugodtan. Szót fogadtam.

Másnap reggel kipihenten ébredtem. Nagyot nyújtózkodva és ásítva másztam ki pihe-puha ágyikómból. Kezem reflexszerűen mozdult hasamra. Mikor kiléptem a szobámból meglepő látvány fogadott. A házban az éjszaka folyamán, Victoria segítsége által minden megkapta a helyét. A konyhából inycsiklandó illatok szálltak. A gyomrom korogva jelezte akaratát. Az asztalon sorakozó különféle finomságoktól összefutott a nyál a számban.

- A tegnap vettem ezt a könyvet, innen tanultam meg reggelit készíteni - mosolygott rám Victoria kitalálva gondolataimat. - Egyél, mert utána megyünk egy kicsit sétálni

Gyorsan befaltam a még meleg finomságokat, majd barátnőm parancsának engedelmeskedve, melegen felöltöztem és elindultunk sétálni. A táj... valóban lenyűgöző volt. Elámulva, némán sétáltunk és gyönyörködtünk.

37.fejezet

Sziasztok!

Bocsi a késésért, csak annyi minden gyűlt fel egyszerre, hogy, szó szerint, még aludni sem volt időm. Köszönöm szépen a komizóknak, Pixie Lott, Reni, LilyVolturi és Orsy. Nem sok energiám volt ezt megírni, de az érdeklődők kedvéért bármit :D Most narrátor szemszögből írok, kiváncsi vagyok, hogy tetszik így.
Vasárnap jön a friss

puszi mindenkinek,
Anita


(Narrátor)

 A vörös haj hullámzóan keretezte Victoria mosolytalan, de mindenképp földöntúlian szép arcát.Bella még nem látta soha a nőt, de a többiek meséléséből egyből felismerte. A különbség az volt, hogy míg a többiek kócosnak, sárosnak, rendetlennek írták le, az előttem álló vámpírnő teljesen másképp nézett ki. Haja valóban zabolázatlanul terült szét a vállán, de nem mondható kócosnak, inkább természetes bájnak. Viszont nem volt sem sáros, sen rendetlen. Ellenkezőleg. Tiszta volt, és szép ruhákban bújtatta magas, karcsú testét. Az arcára pillantott és teljesen megdöbbentette az, amit ott látott.

Cullen-ék azt mondták, hogy Victoria is embervéren él, csakúgy mint James. Victoria szeme viszont nem volt vörös. Még látható volt egy kis vörösség, de lényegében aranybarna színű volt. És ez csakis azt jelenti, hogy ő is mostmár a "vegetáriánusan" él. Az elején, amikor meglátta a nőt, rettegés sötétité el a lelkét. Nem magát féltette, dehogyis. Csakis gyermekeire tudott gondolni. Ha most bántani akarná akkor azt a babák szenvednék meg leginkább. Most érzett legelőször picike reményt.

 Végül is, talán Victoria nem akarja bántani őt, sőt, még segíthetné a továbbiakban. Rögtön képtelenségnek érezte ezt az ötletet. Hisz James miatta halt meg. És Victoria szerette Jamest. Lehet, hogy most épp azért van itt, hogy a halálát bosszúlja meg. Abban biztos volt, hogy a babákat egyedül nem tudja világra hozni. Bár nem tudott semmit a legendákról, a gyereket védő burokról, annak lehetséges képességeiről, mégis biztos volt benne, hogy a szülés nem zajlana annyira zökkenőmentesen mint egy normális szülés. Hisz már az is képtelenségnek hat, hogy egy vámpírtól terhes. És ha a babák egy cseppnyit is örökölnek apjuk erejéből, vámpírságából, akkor ... Nem félt attól, hogy mi lesz vele, hogy meghal-e. Csakis születendő csöppségeire tudott gondolni.

- Mit keresel itt, Bella? - kérdezte Victoria érzelemmentes hangon. Bella szíve nagyot dobbant. Lehet, hogy már ez is egy kezdet. Hisz nem támadott rá rögtön, hanem beszélgetést kezdeményezett. És az sem elfelejtendő tényező, hogy a szeme arany.

- Én... - hebegett a lány. Csak most érezte meg a sírás útóhatásait. A torka, a szemei égtek. Szinte egyetlen hangot sem tudott kinyögni.

- Bella, ez veszélyes hely lehet egy ember számára éjjel. Hisz lehet nem csak én járok erre - mondta Victoria Bella teljes meglepetésére gyengéd hangon. Kicsit hasonlított ahhoz a hangnemhez amit egy szülő alkalmaz amikor a gyermekét próbálja meggyőzni, megvédeni. De hisz miért is akarná őt megvédeni? - gondolta Bella.

- Te...te mit keresel itt? - kérdezte nehézkesen.

- Az utóbbi időben itt voltam. Leginkább bújdostam és próbáltam hozzászokni az állatvérhez. Mint láthatod most már nem vörösek a szemeim. - mutatott rájuk. - De még mindig nem mondtad meg miért vagy az erdőben, ilyen késő éjjel? Hát a vámpírok így vigyáznak rád? - faggata Bellát.

A lány erre ismét hangos zokogásba kezdett. Az előtte álló feladatok, a nő, kicsit elfeledtették vele a csupán pár órával ezelőtt történteket. De ahogy ismét hallani vélt valamikori családjáról, a szíve helyén tátongó űr ismét kínzóan sajogni kezdett. Zuhanni kezdett a föld felé, a csapódást viszont nem érezte. Csupán két erős, hideg kezet érzett maga körül.

 Victoria tőle szokatlan gyengédséggel ölelte magához Bella reszkető testét és megnyugtató szavakat suttogott a fülébe. Saját magát is meglepte ezzel. Biztos volt benne, hogy a vámpírrá válás, az elmúlt évek történtei, Jamessel való kapcsolata, minden... emberi érzést kiöltek belőle. Ez azonban nem így volt. És a zord, rideg nő boldogan fedezte fel magában halottnak hitt érzéseit. Felemelő érzés volt tudni, hogy még valamennyire ... emberi. Nem tudta elképzelni, hogy a remegő nőt mi borította ennyire ki, csak azt tudta, hogy mellette kell maradjon. Hisz annyira gyámolatlannak tűnt, annyira gyengének.

- Mi történt, Bella? Miért sírtál? - kérdezett rá Victoria amikor Bella teste kevésbé reszketett.Mikor percek múlva sem válaszolt másképp kérdezte. - Bántottak?

- Nem... - erre már határozottan felelt. - Fizikailag nem. - suttogta a lány.

- Fizikailag? Hogyan érted ezt? - kérdezte.

Bella belepillantott Victoria szemeibe és látta az őszinte aggodalmat. Tudta, hogy talán butaság megbízni benne, de öszönösen érezte azt, hogy neki feltárhatja szívét. Elmesélt neki mindent. A szerelmétől Edward iránt, az együtt töltött boldog perceken át, a pár órával ezelőtt történtekig. Felismerés tükröződött Victoria arcán amikor meghallotta, hogy terhes. El-elcsukló hanggal tudta csak elmondani a történteket. A sírás fojtogatta a torkát, de nem engedett utat neki. Hisz ez a sok érzékenység, zokogás még ártani talál élete két értelmének. És azt nem élné túl.

- És mit akarsz csinálni a továbbiakban? - kérdezte Victoria a éj csendjében, amelyben csak Bella hüppögését lehetett hallani.

- Elmegyek. Minél messzébb innen. Nem tudnám eltűrni a következő heteket, hónapokat. Nem tudnék úgy a városban élni, hogy Cullen-ék is itt legyenek. Emellett ott vannak a szüleim is. Nekik is jobb lesz ha én elmegyek. Hisz már kezdtek volna jó irányban haladni és én nem rondíthatok bele az életükbe. Tudni fognak felőlem, de nem maradok itt. - jelentette ki csendes, de teljes mértékben határozott hangon.

- Hova mész?

- Azt még nem tudom. Csak beülök a kocsimban és elindulok valamerre. - mondta Bella kibontakozva Victoria öleléséből és a földről felemelkedve. Victoria is felállt és határozott arccal fordult hozzá.

- Veled megyek - mondta ellentmondást nem tűrő hangon. 

36.fejezet

Sziasztok!

Meghoztam, bár nehéz szülés volt. Nemrég értem haza, és nem sok kedvem volt nekiállni, de nem akartam húzni az időt, sem az agyatokat tovább. Remélem tetszeni fog, bár ennél összecsapottabb fejezetet sosem írtam még. Köszönöm szépen a komizóknak, név szerint: Dytta, Orsy, Reni, Bella és LilyVolturi, köszönöm, hogy számíthatok rátok és, hogy erőt adtok az íráshoz :)

 Jó olvasást!
Anita



(Edward)

A vér szabályosan mefagyott volna az ereimben, ha még egyáltalán lenne. Még jobban gyülöltem magam amiért életem örök szerelmét nem csak, hogy teherbe ejtettem, az életét veszélyeztetve ezáltal, sőt még le is hordtam mindennek annak ellenére, hogy nem érdemelte még, de még nagyobb veszélyben sodortam amikor az undortól csöpögő szavak kimondtam. A farkas látta beszélni őt egy nővel. Egy vámpír nővel. Egy vámpír nővel akinek vörös hajzuhataga rakoncátlanul keretezte arcát a feltámadó szélben.

Victoria

Vajon mit csinált Bellával? Legutóbb mikor találkoztam vele a gondolatai gyülölettel teliek voltak szerelmem iránt. Hisz szerette azt az állatot. Szerette és féltékeny volt Bellára amiért őt akarja. Bármit megtett volna, hogy megszabaduljon tőle és, hogy James ismét csak neki szentelje a figyelmét. És utána... utána én megöltem Jamest, megöltem, hisz bántotta életem értelmét. Valószínűleg most utál engem amiért megöltem, illetve méginkább utálja Bellát amiért miatta öltem meg. Vajon képes volt bántani őt? A szívem összeszorult a gondolatra és magam iránt érzett gyülöletem még erősebben lángolt.

- Elmondanád nekünk is végre, Edward, hogy miért lettél, még vámpír létedhez képest is ennyire fehér? - kérdezte Alice humorosan, ugyanakkor enyhe félelemmel a hangjában.

- Victoria - csak ennyit sikerült kinyögjek a torkomat fojtogató csomó miatt.

- Ki az a Victoria? - kérdezett rá Jacob értetlenül. A  többiekre nézve, láttam, hogy mindenki megdöbbenve, rémülettel néz engem. Az amazonok és Jacob viszont várták a válaszunkat, de senki se volt olyan állapotban, hogy elmesélje nekik, úgyhogy, bár nehezen, de belekezdtem én.

- Victoria egy vámpír nő. Emberi véren él. Két másik férfival jártak erre még a nyáron. Az egyik a szeretője volt. A másik, mikor komolyra fordult a dolog, lelépett - a hangom elakadt.

- Komolyra fordult a dolog? Ezt hogy érted? - kérdezte sürgetően Zafrina.

- Úgy, hogy James, Victoria párja... ismerte régebbről Bellát. Elrabolta és napokig kerestük, míg Edward megtalálta valahol a hegyekben. Akkor megölte Jamest. Valószínűleg ezzel iszonyatos mérget kiváltva Victoriaból. - fejezte be mondandómat Rose. Hálásan néztem rá. Egyrészt amiért felmentett engem a beszéd alól, másrészt amiért kihagyta azt a részt, hogy hogyan is ismerhette a vámpír szerelmemet.Mindenki gondolatai közé merült.

- Ez csakis a te hibád - csattant fel mérgesen Alice. - Ha te nem beszélsz úgy vele, akkor mindez nem történt volna meg.

- Alice, talán ezt most mégsem kellene - próbálta nyugtatni Esme robbani készülő pöttöm húgomat.

- De, igen. Ez igenis kell. Amikor Bella itt állt mindenki előtt, terhesen, könnyes, esdeklő szemekkel, ti mind elhittétek azt amit a látszat mutatott. Mind. Nem érdekelt az, hogy Bellát nem ilyennek ismertétek meg, nem érdekelt semmi. Hitettek annak, hogy egy vámpírnak nem lehet gyereke, tehát akkor ő mindenképp megcsalta. Mind egyetértettetek ebben. Kivétel nélkül. Elnéztétek, hogy hogyan hordja le őt Edward és senki se lépett közbe. Esme, Carlisle, ti azt állítottátok, hogy úgy szeretitek Bellát mintha a saját lányotok lenne. Hát akkor mégis hogyan tudtátok elnézni, elhallgatni, sőt egyetérteni mindazzal a sértéssel amit ő mondott? Rose, te tudod leginkább, hogy a múltban min ment keresztül ez a lány. Tudod, mert te is átélted. Te is ugyanúgy ott voltál a csajos bulikon mint én. Te is hallottad és láttad, hogy mennyire szerette a testvérünket. És a legkisebb félreértésnél képes voltál elhinni róla bármit. És te, Edward... - nézett rám végül megvetően Alice - te, aki azt állítottad, hogy ő életed szerelme, te, hogy voltál képes elhinni róla azt, hogy megcsalt? Hogy voltál képes bántani őt? Őt, aki a tiszta szerelmével ajándékozott meg. Őt, aki elfogadott olyannak amilyen vagy. Őt, aki képes volt mindenről lemondani, csakis azért, hogy veled legyen. Te is tudod, hogy mi történt vele. Te is tudod, hogy minden amit veled tett azt szerelemből tette. Hát akkor mégis hogyan, hogyan voltál képes megsérteni őt? Hogy voltál képes hagyni, hogy bántsa, sőt igazat adni ennek a nőnek? - mutatott undorral Tanya felé.

- Már megbocsáss - tekintett megütközve Tanya húgomra. - Én csak hittem a látszatnak. Ahogyan mind tettétek. Na jó rajtad kivül, Alice - javította ki mondandóját mikor látta húgom megvető pillantását. - De hát mit tehettem volna? Mit tehettünk volna mind? A látszat valóban csal néha, de azért ki gondolta volna, hogy egy vámpírnak tényleg lehet gyereke? - ártatlan pillantást vetett rá.

- Te semmit sem tehettél volna. Hisz ez neked kapóra jött. Amúgy is rég meg akartál volna szabadulni Bellától és most itt volt az eshetőség, hogy mindenki előtt megalázd. Te tőled semmi mást nem is vártam volna. De a többiek? A többiektől sokkal többet vártam volna el. - halkult le a mondat végére.

Bár pokolian fájtak a szavai, igazat adtam neki. Mindenben.

A következő napok felfordulással és őrülettel jártak. Mindenki terveket szőtt, hogy akkor hogyan is találhatnánk meg Bellát.

- Lehet, hogy minden után már nem akarta a gyereket - suttogtam megtörve amikor épp a nappaliban gyültünk össze tervezni ismét.

- Tessék? - kiáltott fel Alice. Hát igen, az utóbbi napokban sem nyugodott le. Mióta a múltkor felrobbant, mindenki pár lépés távolságot tart. Szólni, pedig senki sem mer hozzá. A haragos kifejezés az arcáról mindenkinek mutatta, hogy jobb ha nem ingereljük. Még Jasperrel is képes volt összeveszni amikor megpróbálta nyugtatni. A mostani arckifejezése tisztán mutatta, hogy megint sikerült felmérgesítnem. - Csak nem azt akarod mondani ezzel, hogy Bella képes volt elvetetni a gyereket? - villámokat szórtak a szemei. - Az a Bella akit én ismerek sose tette volna ezt meg. Az a Bella akit én ismerek, bár valószínűleg tudja, hogy veszélyben forog az élete képes lenne kihordani azt a gyereket. Az a Bella akit én ismerek, szereti azt a gyereket. Mert egy rész belőle és egy rész belőled. És bár valószínűleg sose fogja megbocsátani azt amit mondtál neki, attól még nem szüntek meg teljesen irántad az érzései.

Erre nem vettem volna mérget, de nem feleseltem. Örültem, hogy ennyivel is megúsztam.

A következő napok egyhangúan teltek. Folyton kerestük őt, de nem találtunk semmi nyomot, semmit amin el tudnánk indulni. Sőt még Alice sem látta őt. Sem Victoriát.

- Sajnálom mindazt amit mondtam - szökkent mellém húgom egyik keresésünk alkalmával.A család többi tagja is meglepetten pillantott rám.  Úgy látszik valamelyest lehiggadt.

- Nem kell, Alice. Teljes mértékben igazad van. - a szemeimet visszafordítottam az erdő felé, de ekkor húgom kezembe kapaszkodott és erősen szorította. Rátekintettem és láttam, hogy szemei fátyolosak. Ennyi idő után végre látomása volt.


(Victoria)

Az erdőben sétáltam, mint szinte mindig az utóbbi időben, miután elvesztettem Jamest. Hiányzott. Pokolian. Tudom, hogy nem volt jó, tudom, hogy sokakat bántott, de én akkor is szerettem. Bár ő nem szeretett viszont, ezt mindig is tudtam. Talán csak...ragaszkodott hozzám, de semmiképp sem szeretett. Nem szerelemmel. Hirtelen hangokat hallottam a közelemben. Szipogást. Egy nő sírt. Keservesen. Nem tudtam elképzelni, hogy mit kereshet egy nő, ebben az órában, itt, az erdő mélyén. A szél felém sodorta az illatát és az agyamat ellepte a vörös köd, a lábaim maguktól vittek felé.

35.fejezet

Sziasztok!

Első sorban köszönöm a komikat Dorothy, Reni, Orsy, és LilyVolturi. Ezt a fejezet főként az érdeklődők kedvéért hoztam össze, bár nem vagyok megelégedve vele. De megígértem, hogy rendszeresebben hozom a frisseket és ha már megszoktam/megszoktuk, hogy vasárnap van friss, akkor ezt amennyire lehet megpróbálom betartani. Remélem ide is írtok pár véleményt, szükségem van rájuk, ha jók, ha nem, azért, hogy erőt és kedvet adjanak az íráshoz, főként, hogy most itt a suli is, zsúfoltabb a program.
 Szeptember 8-án volt a blog 2 éves :) Teljesen kiment a fejemből múlt héten :D
Nem fecsérelem tovább a szót,
jó olvasást,
Anita



(Edward)

Amint tudatosult bennem mindaz, amit Kachiri mondott, rájöttem, hogy egész eddigi hosszú életem legnagyobb hibáját követtem el. Több mint egy évvel ezelőtt sivár, értelmetlen életemben belépett egy valóságos angyal. Tökéletességével, szerelmével, bájosságával fényt hozott szürke mindennapjaimban. Úgy éreztem, hogy emberi, illetve vámpír életemben elkövetett hibáimért végre bocsánatot nyertem és nem éreztem már azt, hogy szörnyeteg vagyok, hisz Bella szeretett. Minden ellenére. A legelső pillanattól kezdve, amikor legelőször pillantottam meg, tudtam, hogy ő az akire a tudatalattim mindig is vágyott.

 Először arra gondoltam, hogy érzéseim ellenére nem taposhatok bele emberi életében. Hagynom kell, hogy boldog, teljes életet éljen. Igaz, hogy Alice, aki már akkor is mérhetetlenül szerette Bellát, csak úgy mint én, folyton arról beszélt, hogy közelednem kell hozzá. Én mindig azt válaszoltam neki, hogy Bella nem érezhet irántam semmit. Alice mindig sejtelmesen mosolygott ilyenkor. Hetek után, mikor már kezdtem belefáradni abba, hogy csak-barátok-vagyunk játékot játszunk, eldöntöttem, hogy lesz ami lesz, elmondom neki az igazat arról, hogy mit érzek iránta, illetve, hogy mi is vagyok.

Meglepetésemre rögtön igent mondott amint elhívtam magammal, annak ellenére, hogy még a célt sem részleteztük. A rétre már akkor rátaláltam amikor legelőször jártunk itt sok-sok évvel ezelőtt. Oda szándékoztam elvinni, hogy nyugodtan, zavaró tényezők nélkül tudjunk beszélni. Belegondolva nem a legalkalmasabb hely lett volna, ha mégis megijed attól amit mesélek neki. Mégsem így történt. Amint szerelmet vallottam neki, könnyes szemekkel viszonozta szavaimat. Joga volt tudni, hogy kibe is szerelmes, így hát rögtön beavattam mindabban ami az életemet övezte. Meglepettségemre érdeklődéssel hallgatta mondanivalómat és cseppnyi félelmet se fedeztem fel rajta. Már az első pillanattól kezdve elfogadott olyannak amilyen vagyok és vállalta mindazt ami a vámpírsággal jár.

És szeretett. Mindennél jobban. Épp úgy ahogy én is őt. Gyönyörű pillanatokat éltünk át együtt. Teljes mértékben, testestől, lelkestől nekem adta magát és mindenről képes lett volna lemondani értem. És én, az őrült féltékenységemmel elüldöztem őt. Azzal gyanúsítottam, hogy megcsalt holott én voltam az egyetlen férfi az életében és az, hogy szeretett minden porcikájából, tettéből sütött. Úgy éreztem akkor, hogy ez a szerelem ami kettőnk között van sose fog elmúlni. De most... Biztos vagyok benne, hogy minden valaha értem érzett szerelmet kiírtottam belőle ocsmány szavaimmal. Hogy gondolhattam ilyesmit egy ilyen nőröl? Hogy lehettem annyira őrült, hogy miután megajándékozott a szerelmével, ily módon elüldöztem magamtól?

Őt és a... gyerekemet. Fiatalon lettem vámpír úgyhogy mostanáig sose vágytam arra, hogy gyerekem lehessen. Most viszont... láttam magam előtt egy tökéletes kisbabát, Bella tökéletes mását. Tudom, hogy valószínűleg olyannyira megbántottam, hogy sose fogom visszanyerni bizalmát, szerelmét, de a gyerekemet mindenképp szeretném látni, a karomban tartani és elhalmozni minden szeretetemmel.

- És mégis... hogyan történik mindez? Hogyan fejlődik egy ilyen magzat? - Carlisle, miutám túltette magát a sokkon és a fájdalmát, amiért kételkedett fogadott lányában, legyűrte, ismét elővette orvosi énjét. Féltette Bellát. Mindent szeretett volna tudni egy ilyen magzat fejlődéséről, azért, hogy segíthessen neki. Mindenki gondolatában fájdalmat és szégyent olvastam. Egyedül Alice gondolataiban hallottam örömöt és megkönnyebülést amiért mind beláttuk, hogy legjobb barátnője igazat mondott és sose csalt meg.

- Gondolom a megtermékenyítési folyamatot nem kell elmagyaráznom - pillantott ránk sokatmondóan Zafrina, mire enyhén lökött bátyám, a helyzet komolysága ellenére, beindult fantáziával mosolyodott el, de hál Istennek egy szót sem szólt, azt hiszem ezt most egyikünk sem tudta volna könnyen elviselni. - A terhesség a félvéreknél is kilenc hónapot tart, csakúgy mint az átlagos gyerekeknél. Ennek ellenére, ritka eset, ha egy anya kilenc hónapig ki tudja hordani - merengett el, mire nekem rögtön összeszorult a torkom. Az nem lehet, hogy még a gyerekem is bántsa szerelmemet.

- Ritka eset? Miért? - kéerdezte Carlisle rögtön mohó kiváncsisággal.

- Nem elfelejtendő, hogy bár a magzatot egy emberi nő hordja ki, ők mindenképp rendelkeznek vámpír tulajdonságokkal is. Félvér, mármint félig ember, félig vámpír. Előfordul, hogy valamelyik erősebb. De mégha a vonások tökéletesen egyensúlyban is vannak, akkor is veszélyes az anyára nézve - magyarázott Senna.

- Mit értesz azzal, hogy veszélyes? - kérdeztem elhülve. Előbb elüldözöm amikor valójában az én gyerekemmel állapotos és közben a belőlem származó magzat az életét is veszélyezteti. Valóban egy szörnyeteg vagyok.

- A gyerek ugyebár sokkal erősebb és különlegesebb egy átlagos csecsemőnél. Az erősége veszélyeztetheti az anya egészségét, sőt akár... életét is - hajtotta le a fejét Zafrina. - Minden ilyen terhesség borda repedéssel, esetleg töréssel jár és fájdalommal. Ezért jó, hogy egy anya ne legyen egyedül ilyenkor - nézett rám jelentőségteljesen, mire méginkább szégyelni kezdtem magam. - Emelett a gyerek védve is van .

- Védve? - kérdezte apám, én pedig minden egyes szó után picit meghaltam.

- Igen. A magzatot körülveszi egy védőburok. Ez hasonló a mi bőrünkhöz, ami természetesen a szülést is megnehezíti. Ezek a babák nem születnek soha természetes úton, sőt, még császármetszéssel sem.

- Akkor hogyan születnek meg? - kérdezte Alice a legrosszabra gondolva. Mérhetetlenül féltette barátnőjét.

- Tulajdonképpen a gyerek... kirágja magát az anya hasából. Ez akkor történik meg amikor nincs már elég hely neki. - mindannyian lefagytunk amint elhangzott ez a mondat.

A továbbiakban nem igazán figyeltem oda a beszélgetésre. Hasonló eseteket meséltek az amazonok. Számolás után Bella a hatodik-hetedik hónapban lehet. Ami azt jelenti, hogy jelentősen közeledik a szülés pillanata. Bár valószínűleg utál most mindazért amit mondtam, mellette akartam lenni amikor megszületik... a gyerekünk. Egyetlen reményem az volt, hogy a magzat inkább rá hasonlít. Fogalmunk sincs, hogy most merre lehet. Vajon eddig hogyan bajlódott egyedül? Ki vigyázott rájuk eddig? Hova tünhetett így el? Meg kell találnom őt, mielőtt...

- Zafrina, mi történik az anyával a szülés után? - kérdeztem félőrült módjára.

- Hát... - kerülte a pillantásom - az igazság az, hogy ilyen esettel, amikor az anya saját akaratából ... van együtt egy vámpírral nem találkoztunk. Eddig csak olyanokat láttunk, amikor a baba kirágja magát az anya hasából, majd az anya... elvérzik és ... meghal.

- Nem! Ez nem történhet meg Bellával! Meg kell találnuk mielőtt még... - meg kell találnom, bármi áron.  - Alice, nem látsz semmit?

- Nem, kínlódok, hetek óta, de nem látom őt. Nem látok semmit, mintha valami eltakarná őt tőlem. - suttogta ketségbeesetten.

- Ami azt illeti, amikor... összevesztetek - fájdalmasan eltoztult az arcom - próbáltam elemezni az érzéseit, de én sem tudtam. Mintha nem is lett volna a közelemben. Nem éreztem semmit felőle - mondta Jazz is tapasztalatait.

- Különleges baba lehet - merengett Senna, majd megrökönyödött pillantásunkra magyarázkodni kezdett. - Ugyebár Bellának valamilyen mentális pajzsa van, ezért nem tudod te olvasni a gondolatait, és Zafrina képessége sem hat rá. A gyereknek lehet, hogy ugyanilyen pajzsa van, csak az a fizikai képességeket hárítja, ezért Alice nem látja a jövöjüket és Jasper sem tudta már befolyásolni, sőt érzékelni őt. - érdekes volt, mindaz amit mondott, de nem igazán ez foglalkoztatott most.

- Meg kell találnuk őt. Valahonnan el kell kezdenünk a keresést. Jacob, te mit tudsz? - fordultam első sorban felé.

- Hát én annyit tudok Charlie és Reneé-től, hogy hagyott nekik egy üzenetet amelyben annyi állt, hogy ne aggódjanak, biztonságban van, és majd ő jelentkezni fog, ne keressék. Emelett az egyik farkas, mint már említettem, látta őt egy nővel beszélgetni - visszagondolt a jelenetre amelyet farkas alakban látott társa gondolataiban és én lefagytam amikor tudatosult bennem, hogy ki is az a nő.