40.fejezet

Sziasztok!

Bocsi a késésért, csak a gépem felmondta a szolgálatot és eltelt kis időbe míg újra meggyőztem, hogy induljon el végre. Itt a feji, remélem tetszeni fog. Köszönöm szépen a komizóknak :) nagyon sokat segít a folytatásba az, hogy írtok. A kövit nem ígérem, hogy vasárnap hozom, de igyekszem vele.

puszi mindenkinek,
Anita


(Bella)

Az idő gyorsan telt. Megérkezésünk után rövid időre leesett az első hó. Fenségessé vált a táj. Méginkább beleszerettem. Igaz, hogy lényegesen megnehezítette a városban való közlekedést, de többnyire amúgy is Vic szokott menni. Mióta elkezdett nőni a pocakom nem igazán mozdulok ki a házba. Leginkább a rétre szoktam kisétálni, vagy szokott kivinni Vic.

Elképesztő, hogy mennyire gyorsan nőnek a babáim. Szinte most volt amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, most meg már a hatodik hónapban járok. Lassan a télnek is vége van. Lényegesen érződik már az idő felmelegedése. Egyre inkább közeledik a szülés pillanata. Még magamnak sem akarom bevallani, de félek. Félek attól, hogy mi fog történni majd. Hisz igaz, hogy itt van Vic és, hogy mindent meg fog tenni azért, hogy rendben legyünk, de akkor is. Mi van ha nem tud megmenteni? Ha túl késő lesz?

Tisztában vagyok vele, hogy amikor megszületnek majd csecsemőim az én életemnek, emberi életemnek is vége lesz. De mi van ha Vic nem fog tudni elég hamar megharapni? Mi van ha a méreg nem fog bejutni a szervezetemben? Mi lesz akkor a gyerekeimmel? Tudom, hogy itt lenne Vic és vigyázna rájuk.

Próbáltam elhesegetni ezeket a gondolatokat. Hisz itt van melletünk ő.Amikor egyre inkább rosszul voltam és fogyni kezdtem, mert a szervezetem nem akarta befogadni az emberi táplálékot, akkor is elment és szervett valahonnan, sosem kérdeztem, hogy hogyan jutott hozzá, de a fontos az, hogy szervett vért számunkra. Ezek után jobban viseltem a terhességet. Igaz, hogy főleg az első alkalommal nagyon furcsa volt vért inni, de mivel a babáknak erre volt szükségük megtettem gondolkozás nélkül.

Egyre inkább világossá vált, hogy egyáltalán nem könnyű félvér gyerekeket kihordani. A hónapok előrehaladásával a babák is mozgolódni kezdtek. Mikor legelőször megmozdultak leírhatatlan boldogságot éreztem, hisz ez volt az első kézzel fogható, illetve érinthető jele annak, hogy ők valóban léteznek és nem csak egy csodás álom ez is. Azonban nem mindegyik mozdulat volt ennyire kellemes. Minden egyes alkalommal boldogan, könnyes szemekkel simogattam pocakom, mikor mozogtak, de néha a szemeimben csillogó könnyek nem csak az örömöt, hanem a fájdalmat is jelezték. Komolyabb gond nem történt egyelőre, de ha már most ennyire erősek, mi lesz majd amikor teljesen kifejlődöttek lesznek.

Zihálva, izzadtan ébredtem. Ismét egykori szerelmemmel álmodtam. Elképesztő, hogy még ennyi idő után is ennyire tud fájni, ennyire az emlékezetemben, a szívemben él még mindig. Szinte nem telik el nap anélkül, hogy rá ne gondolnák, vagy ne álmodnék róla. Minden egyes alkalommal amikor álomban mélyülök róla álmodok újra és újra megforgatva a kést a még be sem heggedt sebben.

Sóhajtva, nehézkesen kászálódtam ki puha ágyamból. Magamra kaptam egy köntös, és kicsoszogtam a konyhába. Vic ismét ott szorgoskodott. Fantasztikusan főzött, annak ellenére, hogy még csak a szagát sem tűri annak amit épp alkot, csak úgy mint... Nem, Bella, most nem gondolhatsz megint rá!

- Jó reggelt. Jól aludtál? A reggeli mindjárt kész. - sugárzott Vic.

- Jó reggelt. Fogjuk rá. Mennyei illata van - mosolyogtam rá. - Később kimegyünk a rétre? - kérdeztem, bár tudtam a választ.

- Persze, ha akarod. Jót tenne neked egy kis séta meg friss levegő - mondta miközben tálalta az inycsiklandó ételt. Még jó, hogy a babáim már az este megkapták táplálékukat, így én is nekem való ennivalót fogyaszthattam most gond nélkül.

Reggeli után felöltöztünk és elindultunk a rétre. Lassan haladtunk. A terhesség, bár minden rendben volt, eléggé lefárasztott, Vic szerint ehhez hozzájárul még a lelki kimerültség is. Máris hatalmasra nőtt pocakom miatt sokkal kevesebbet tudok mozogni, mint előtte. De semmit sem bántam. A rétre érve Vic egy többszörösen összehajtott plédet tett a még havas fűre és végre leültünk. A rétet mindig megvilágította a nap, így most is élvezhettük egy kicsit lágyan cirógató sugarait. Azonban hamarosan meglepő dolog történt...


(Edward)

A percek órákká, az órák napokká, a napok hetekké, a hetek hónapokká váltak és mi még mindig nem találtuk meg Bellát. Mindenki egyre ingerültebb, idegesebb lett az idő teltével. Az első napokban folyton keresgéltük őt, de hamarosan rádöbbentünk, hogy semmi értelme, főleg, hogy Alice nem lát semmit.Hisz bárhova mehetett volna. Vagy bárhova vihette volna Victoria. 

Victoria. Mit akarhatott Bellától? Mit tett vele? A féltés, a bűntudat mindannyiunk eszét vette. Főleg engem borított ki mindez. Hisz Bella miattam van ilyen helyzetben. Az amazonok megmondták, hogy egy emberi nő sem éli túl a szülést. Nem, az nem lehet, hogy meghal, az nem lehet, hogy elveszítsem őt. Már elveszítetted - visszhangzott a fejemben. Igen, elveszítettem, hisz képtelenség az, hogy ne utáljon azért amit mondtam. Elveszítettem, de változatlanul imádom őt.

És féltem. Féltem attól, hogy a belőlem származó magzat bántani fogja őt. Próbáltam arra gondolni, hogy ez a magzat nem lehet rossz, hisz egy része Bellából van. Szerettem arra gondolni, hogy ő lesz az a baba akiről szerelmem tudatalatt mindig is vágyakozott. Hogy jó lesz és pontosan anyukájára fog ütni.

Meg kell találnom őt. Meg kell találnom őt mielőtt még késő lenne. Lehet, hogy Victoria nem bántotta, ebben reménykedtünk, de akkor is, számításaim szerint lassan közeledik a szülés időpontja. Szeretnék mellette lenni ezekben a pillanatokban. Szeretném látni a gyerekem amikor megszületik. Szeretném ha az én mérgem változtatná át szerelmemet.

Első sorban meg kell találjuk őt. Azután pedig majd kigondolok valamit, hogy megszerezzem bocsánatát és szerelmét...


(Tanya)

Próbáltam a lehető legkevesebb feltűnést kelteni. Hisz a fél család engem tart hibásnak mindenért. Főleg Alice. Eleinte nem féltem, sőt, imádtam bosszantani őt, de most senki sem meri megközelíteni, mindenki, még Jasper is megtartja a három, esetleg több lépés távolságot. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire szeretni fogja majd Bellát. Igaz, hogy mindig is hülye izlései voltak, de, hogy testvére mellé ezt az embert képzelje el...

Habár jelenleg az egész család, bár nem mindeki kimondottan, Bellát magasztalja, Edwardot szídja, engem  pedig gyűlöl a történtekért. Természetesen, hogy én is hibás vagyok, hisz a vak is láthatta, hogy az a liba szereti Edwardot, de én csak helyeseltem az ő viselkedését és egy kicsikét bátorítottam. Sosem gondoltam volna, hogy mindazt ki fogja mondani, bár így nekem kedvez. Hisz a szentséges Bella biztosan nem fogja megbocsájtani ezeket a szavakat neki.

Mindenki le van törve, magába van roskadva. Naphosszat nem csinálnak mást csak Alice figyelik, hogy nincs-e valamilyen látomása, terveket, meg elméleteket gyártanak, hogy hova tünhetett. Edward pedig néha jelen van, de nagyon ritkán szólal meg. Láthatólag teljesen maga alatt van. Csak tudnám miért. Sajnos most még vigasztalni sem vigasztalhatnám, biztosan nem fogadná el.

De tényleg, vajon mégis, nem mintha szeretném, hogy megjelenjen, de hol lehet Bella? És mi köze van Victoriahoz? Annyit tudunk, hogy találkoztak az erdőben. Ezek után pedig mindketten eltüntek. Lehet, hogy valahova együtt mentek, együtt szöktek meg. Vagy reményeim szerint Victoria megölte Bellát gyerekestől...

(Alice)

Ismét a jövőt kémleltem. Mint a nap minden percében mióta legjobb barátnőm eltűnt. Mi lehet vele? Miért nem látok róla semmit? Mi köze Victoriahoz mindehez?

Tudom, hogy a családom számára elviselhetetlenné váltam ezek a hónapok alatt. Mindenki másképp fejezi ki aggodalmát és fájdalmát. Ed magába roskad és csöndesen szenved. Én veszekszem és csapkodok. Azért mert úgy érzem, hogy ez az ők, a mi hibánk. Bármi is történt Bellával. Talán Victoria nem bántotta, talán segíti, ebben reménykedtem. De biztosra semmit sem tudtam.

Csak annyit, hogy Tanyatól meg kell szabadulnunk valamilyen formában. Igaz, hogy Ed mondta ki a végzetes szavakat, de az ő keze is benne van és ezt sosem fogom elfelejteni, vagy megbocsájtani neki. Addig nem nyugszom amíg nem látom távol a családomtól és legjobb barátnőmtől.

Senki sem értette, hogy miért kaptam fel ennyire a vizet. Ed a szerelmét, én a legjobb barátnőmet vesztettem el. A többiek számára is fontos volt Bella, de nem annyira mint nekünk, mint nekem. Főként, hogy bármit elhittek róla, első látásra.

Hirtelen elhomályosult előttem a nappali. Végre, mióta vártam erre. Havas tájat láttam, hegyeket. Egy piciny rétet, amit gyönyörűen világít meg a kora délutáni nap. Szemeimet elragadta a táj szépsége. Aztán körbenéztem. A réten két nő ült. Bella és Victoria. Nevettek, első jó jelként. Bella egy pléden ücsörögve simogatta hatalmas pocakját, miközben babáiról áradozott Victoriának, aki érdeklődve és mosolyogva hallgatta őt.

A látomásnak vége szakadt. Vámpír szemeim égni kezdtek...

39.fejezet

Sziasztok!

Bocsi a késést, az internet nem akart most működni rendesen, szerencsére mostanra már megjavult. Itt is a fejezet. Köszönöm a három komizónak: Demon, P.Lott, Reni. Ide is várom őket :D A friss elvileg vasárnap jön, remélem ezuttal nem akadályozza majd meg semmi.

Jó olvasást!
Anita


(Bella)

A levegő friss és hűs volt. Lágyan cirógatta arcomat. Érződött már a közelgő tél lehelete. Egy apró tisztást találtunk Victoriaval a séta közben. A velünk hozott plédet leterítette és letelepedtünk. Elképesztő, hogy már ez a rövidke séta is mennyire kifárasztott. Barátnőm gondosan készített nekem ennivalót amire most éhesen vetettem rá magam. Örültem neki, hogy megvette az a szakács könyvet és nem én kell főzzek. Ez most csúnyán hangzott, de eléggé kimerültnek érzem magam, annak ellenére, hogy végigaludtam az éjszakát. Lehet, hogy a normális fáradsághoz, ami a terhességgel jár, hozzá adódik az is, hogy lelkileg nagyon kimerültem. A kezdeti falánkságom viszont hamarosan alábbhagyott és teljesen elment az étvágyam az ennivalótól. Sőt felfordult a gyomrom.

- Mi a baj? Nem finom? - kérdezte Vic enyhe remegéssel hangjában. Nem szerettem volna megbántani, főként, hogy tényleg nagyon finom volt a kaja, emelett meg fantasztikusan bánt velem, és sokat köszönhetünk már most is neki.

- Nagyon finom - biztosítottam. - Csak valahogy most a gyomrom nem akarja befogadni ezt. Valószínűleg a babák nem erre vágynak - merengtem el egy pillanatra. Hisz a babák valóban félig emberek, de félig vámpírok is.  A vámpírok pedig vérrel táplálkoznak. Ez azt jelenti, hogy lehet nekik is szükségük lesz majd rá.

- Babák? Ikreket vársz? - kérdezte enyhén megdöbbenve, mégis hatalmas mosollyal arcán.

- Hát, az az igazság, hogy nem tudom. De voltak álmaim az utóbbi időben, még mielőtt megtudtam volna, hogy valóban terhes vagyok, s mindegyikben két kisbabát láttam. Egy kisfiút és egy kislányt. Ezért gondoltam, hogy lehet ... tényleg ketten vannak - mosolyogtam én is gyerekeimre gondolva.

- És ... az álmaidban ... - elhallgatott mintha nem tudná, hogy hogyan is folytassa, illetve folytassa-e egyáltalán. Várakozóan néztem rá. - Edward is jelen volt? - bökte ki mély levegővétel után. Neve hallatán fájdalom nyilalt darabokra hullt szívemben.

- Igen - suttogtam. - Ő is benne volt. És szerette őket - szünetet tartottam miközben szemeim előtt ismét leperegtek azok a képkockák. - De az álmaim ezen része nem vált valóra - a könnyeimmel küszködve bámultam az erdőt.

Percekig csendben voltunk. Elmerengtem azon, hogy mennyire szép lett volna, ha álmaim teljes mértékben igaznak bizonyultak volna. Ha Edward hisz bennem, a szerelmemben és együtt várjuk ezt a két tüneményt. Ha együtt lettünk volna egész végig. Jóban rosszban. Viszont nem így történt. Eszembe jutott egy régen nagyon szeretett dal*. Magamba dúdolgatva gondoltam végig, hogy hol is siklott félre a kapcsolatunk. Hisz minden annyira tökéletes volt. Annyiszor merengtem el, hogy vajon hogyan érdemeltem ki e földöntúli boldogságot. Lehet, hogy azzal, hogy Jacob az életem része volt hibáztam. Bár Edward nem mutatta, tudtam, hogy mindvégig zavarta amikor a közelemben volt.

Mégis, a barátom, sőt, Alice felbukkanása előtt egyetlen legjobb barátom volt Jake. Nem is barát, inkább testvér. És tudtam, mindig tudtam, hogy ő is ugyanúgy érez irántam. Ez már akkor eldőlt amikor tizenévesen találkoztunk. Mindvégig győzködtem, bizonygattam egykori szerelmemnek, hogy számomra csak ő létezik, hogy szívem érte dobog, mégsem volt elég. Mégsem volt elég ahhoz, hogy bízzon bennem. Inkább elhitt rólam mindent. Nem hibáztatom azért amiért kétségei támadtak. Azért hibáztatom amiért anélkül vádolt, hogy egyáltalán bizonyítékai lettek volna, anélkül, hogy megbeszéltük volna.

Alice. Alice, a legjobb barátnőm volt az egyetlen aki hitt bennem. Hitt a gyerekeimben. Ő az egyetlen akiben nem csalódtam. Annyira hiányzik. Igaz, itt van nekem Vic, de Alice helyét szívemben, életemben soha, senki se fogja tudni betölteni. Szeretném látni, szeretném magamhoz ölelni. A többi Cullen... a szívem mélyén még mindig szeretem őket. Mindig is fogom. De nem tudom, hogy valaha képes leszek-e megbocsátani nekik azt, hogy hittek a látszatnak és mindaz amit addig tettem, amit addig átéltünk semmivé vált.

Hirtelen szöget ütött valami a fejemben. Hisz amikor James és Victoria megjelentek azzal a másik férfivel Forks területén, Alice nem látott szinte semmit. Csupán annyit, hogy ők hárman beszélnek egy nővel. Egy nővel aki minden bizonnyal rólunk számolt be nekik. Ezért ismerték tökéletesen a képességüket. Ezért tűnt úgy, hogy mindig egy lépéssel előttünk járnak. Ezért nem látott Alice semmit. Kijátszották a képességeket.

- Victoria - szólítottam meg - Emlékszel amikor a nyáron James elrabolt? - hülye kérdés volt, hisz vámpír, hogyne emlékezzen. Lehet, hogy az is butaság volt, hogy Jamest említettem előtte. De bólintott. - Akkor Alice képessége nem működött. Mármint nem látott semmi veletek, majd velem kapcsolatost sem. Csupán annyit, hogy ti hárman, te, James és Laurent, azt hiszem, beszélgettetek egy másik vámpírral - ismét bólintott. - Ki volt az a vámpír? Ki volt és mi köze volt hozzátok, hozzánk? - kérdeztem. Féltem a választól.

- Tényleg tudni akarod? - kérdezte, mire bólintottam. - Hát jó. Amikor átutaztunk Forkson, nem terveztünk túl sokat maradni. A nomádok, tudod, sehol sem maradnak sokat. Ott azonban James megtalált titeket. Nem részletezte, hogy hogyan és mikor. Csak annyit tudtunk, hogy tovább maradunk, mint terveztük. Mikor rákérdeztem, hogy miért, elmesélte az évekkel ezelőtt történteket - sajnálatot, bosszút olvastam ki tekintetéből. - Azt hiszem az volt az egyike azon sok dolognak amivel James meggyülöltette magát velem - szünetet tartott, borzolgatva idegeimet. - Aztán, egyszer csak megjelent ő. Tanya.

- Tanya? - kérdeztem hiszérikusan. Tudtam, hogy utál, hogy szívesen megölne, azért, hogy Edward az övé lehessen, de azt sose gondoltam volna, hogy ő az aki mindenkit veszélyben sodorva Jamessel "barátkozik".

- Igen? Meglep? - kérdezte csodálkozva. - Az a nő bármire képes lenne, csak azért, hogy elérje vágyait. Mikor legelőször megjelent, elmesélte, hogy hogyan müködnek a többiek képességei.

- Hogy aztán ti kijátszhassatok minket.

- Igen. Az elején minden a terve szerint működött. James elrabolt. Ott viszont, nem tudom milyen okokból, de szerencsére nem tett semmilyen kárt benned, nem ölt meg, ahogyan Tanya szerette volna. Ekkor Laurent elment, James halott volt, úgyhogy egyedül kellett szembenéznem vele. Nem szeretném valaha is a te, vagy a gyerekeid közelébe látni. Lehet, hogy majd egy nap, lehet az közeli, vagy távoli, de a Cullen család ismét belép az életedben. Ettől függetlenül, Tanya ne merészkedjen közeledni - jelentette ki vészjósló hangon.

Kicsit kábán a mai napon megtudtak miatt lépkedtem hazafelé. A házba érve erőt vettem magamon és a telefon után nyúltam. Apu számát tárcsáztam. Alig csengett ki egyszer és máris felkapta. Rettenetesen aggódtak mindketten. Próbáltam megnyugtatni őket, több-kevesebb sikerrel. Szerencsére megértették, hogy nem megyek most haza és hiába is keresnének, nem fognak megtalálni. Elmondtam nekik, hogy merre vagyok, de pontos címet semmiképp. Megnyugtattam őket, hogy jól vagyok, és, hogy minden rendben lesz. Egyetlen akaratomat kellett teljesítsek: senkinek, senkinek nem szólhattak arról, hogy beszéltek velem, vagy hogy hol vagyok.


* Kate Alexa - Another now

38.fejezet

Sziasztok!

Most hoztam a fejit időben :D, nem ígérem, hogy mindig így lesz, de hosszú szünetek biztosan nem lesznek már :) Köszönöm az előzőhöz kapott komikat, ide is szívesen várom :)

Milyen szemszöget szerettek jobban?

Jó olvasást,
Anita


(Bella)

- De... Miért tennéd ezt, Victoria? - kérdeztem teljesen megrökönyödve. Hisz mindenki azt állította róla, hogy rossz, hogy James párja és engem gyülöl, most meg...

- Én nem vagyok annyira rossz, mint mindenki gondolta. Valóban, féltékeny voltam rád az elején - megdöbbent pillantásom láttán elmosolyodott és magyarázni kezdett. - Féltékeny voltam, mert szerettem, vagy jobban mondva ragaszkodtam Jameshez. Mindenkit elveszítettem amikor vámpírrá váltam. Az emberi családom közelébe nem mehettem, hisz bántottam volna őket. Évekig egyedül bolyongtam a nagy világban. Aztán, egyszer csak az életembe belépett James. Bár láttam, hogy kegyetlen és rossz, de végre úgy éreztem, hogy tartozom valakihez. James nem szeretett, sohasem ragaszkodott hozzám. Volt olyan eset is, hogy hónapokra eltűnt, majd amikor ismét utánam jött, én kétségbeesetten visszafogadtam. Tudom, ez most nagyon nagy hülyeségnek gondolod - pillantott rám szégyenkezve. - Nem tudtam, hogy James mit tett veled, erről csak nemrég szereztem tudomást. Mikor meghalt, valóban bosszúvágy uralkodott bennem, de amikor megtudtam a történeted, minden átértékelődött bennem. Tulajdonképpen én sem szerettem őt, túlságosan gonosz volt ahhoz. Csak ragaszkodtam ahhoz, hogy ne egyedül éljen a mindennapjaimat. Röviden ennyi lenne - nézett rám megértést kereső tekintettel. - Csakis azért akarok veled jönni, hogy vigyázhassak rád. Hogy valamelyest jóvá tegyem azt amit James követett el. És neked is szükséged lesz segítségre majd.

- Ne érts félre, Victoria. Nagyon hálás vagyok amiért segíteni akarsz, tényleg - néztem bele szemeibe. - Csak annyira sok fájdalom ért hirtelen, hogy ... - a torkomat ismét elszorította a sírás. Vajon mikor fogok végre úgy tudni visszagondolni, vagy beszélni róluk, hogy ne sírás fojtogasson?

- Megértelek, Bella - az égre pillantott majd ismét rám. - Ha úgy akarod elhagyni a várost, hogy senkinek se tűnjön fel, akkor ideje lenne indulni. Mindjárt hajnalodni kezd.

Bólintottam. A karjaiba kapott és a szüleim házáig száguldott velem. A lehető legcsendesebben mozogtunk a házban. Még véletlenül sem szerettem volna felébreszteni őket. Egyrészt, mert nincs szükségem most kérdésekre, másrészt, mert megállítanának. Gyorsan összecsomagoltam pár ruhát, bár nem sok értelme volt. Hamarosan úgyis gömbölyödni kezdek és akkor új ruhákat kell majd vegyünk. Írtam apunak egy cetlit. Tudtam, hogy halálra fogják aggódni magukat miattam, de nem volt más választásom. Majd természetesen telefonálni fogok nekik, de nem tudom, hogy mikor. Nem szeretném, hogy bárki is megtaláljon, engem, vagy a babáimat.

Előbb Vic ment ki és körülkémlelt, hogy lehetőleg senki se lássa elmenetelünket. Majd visszajött és a csomagomat kivitte a kocsihoz. Még egyszer körül tekintettem abba a házba ami évek óta az otthonomat jelentette. Mennyi boldog emlék kötött ide... Kezembe vettem egy pár hete készült képet, amin én, anyu és apu voltunk. Mindhárman sugároztunk a boldogságtól. Apu és anyu szerintem hamarosan mindenki előtt fel fogják válalni azt, hogy ismét együtt vannak. Lehet, hogy még maguk sem fogadták el ezt, de látszik rajtuk, hogy a régen érzettek nem törlődtek ki nyomtalanul. Örülök nekik. Bár anyuval évekig nem volt jó viszonyom, szeretem őt és szívből kivánom mindkettejüknek, hogy boldogok legyenek. Remélem, hogy együtt könnyebben átvészelik a következő időszakot. Könnyben úszó szemekkel szorítottam magamhoz a képet és még egy pillantást vetve a nappalira, kirohantam a kocsimhoz. Vic már ott várt. Beültem mellé és elindultunk. Becsukott szemmel küzdöttem a könnyeimmel amíg elhagytuk az esős kisvárost.

- Merre menjünk, Bella? - kérdezte halkan és gyengéden Victoria.

- Nem tudom. Bárhová. Egy hasonló kisvárosba. Lehetőleg olyan hely legyen ahol majd vámpírokként is elrejtőzhetünk. - suttogtam, majd rá bíztam magam.

A fájdalom ismét elviselhetetlenül marcangolt. Az egyik kezemmel a képet szorítottam magamhoz, míg másikat a hasamra csúsztatva simogattam bent lakó csöppségeimet. Bár nem volt honnan tudjam, mégis bíztam abban, hogy ketten vannak. Mint álmomban. Egy kisfiú és egy kislány. Két tökéletes babámmal gondolataimban merültem mély álomban. Álmomban ismét átéltem mindazt a szörnyűséget ami történt, de rövid időre rá változott a két és a főszerepet a két baba vette át.

Hosszú idő után ébredtem csak fel. Nem igazán tudtam sem azt, hogy hol vagyok, sem azt, hogy mennyi idő telt el. A nap magasan az égen járt, bár a felhők időről időre eltakarták tündöklő ragyogását. A nyakam teljesen elállt a póztól amiben aludtam.

- Hol vagyunk? - kérdeztem mellettem ülő ... barátnőmtől miközben fájó nyakam masszírozgattam.

- Colorado államban. Még egy kicsi és elérünk egy kicsi városkát. Sidewinder a neve. A Sziklás-hegység veszi körül. Egyetlen egyszer voltam átutazóban, akkor sem igazán közelítettem meg a várost, de a táj teljesen lenyűgözött. Általában hüvös van, főleg most így télhez közeledve. Remélem találunk valami kis házikót a városon kívül. Láttam egy párat még annak idején.

A lelkesedése kicsit hasonlított legjobb barátnőmére. Az állandó társam ismét mélyen belém véste körmeit, ahogy eszembe jutott. Ő volt az egyetlen aki megpróbált megvédeni. Aki bízott bennem, minden ellenére. Az egyetlen akire nem haragszom. Az egyetlen akit most itt szeretnék tudni magam mellett. Az egyetlen aki most aggódik értem, valószínűleg.

Rövid időn belül valóban beértünk a kicsiny városban. Még épp időben, mert ismét laposakat kezdtem pislogni. Elképesztő mennyire fáradtnak, mennyire álmosnak éreztem magam. A város valóban parányi volt. Mindenki ismert mindekit. Szinte ugyanolyan volt, mint Forks. Victoria leparkolta a kocsit egy amolyan mindenes bolt előtt és kipattanva befelé vette az irányt. Mire én is megmozdítottam elzsibbadt végtagjaimat és fáradtan bevonszoltam magam a boltba, Vic már meg is tudakolta, hogy van egy eladó házikő picit messzebb a város középpontjától. Mikor meglátott engem is, az férfi inkább valami közelebbit javasolt, de rávágtam, hogy tudunk vigyázni magunkra. Még csak az kéne, hogy emberekkel körülfogva kelljen várjam a gyerekeimet.

Valahonnan előkerült hamarosan az eladó is és elvezetett minket a házhoz. Egyből beleszerettem. Piciny házikó volt, négy szobával, konyhával és fürdőszobával. Illetve egy kicsi kerttel. Mintha egy meséből csöppent volna ide. A házban bizonyos szükséges kellékek megvoltak már, de még kellett vegyünk pár dolgot. Viszont a házat rögtön megvettük. Csodálkozva néztem Vicre amikor kifizette. Honnan van neki ennyi pénze végül is? Láthatta csodálkozó pillantásomat, mert mosolyogva csak annyit sugott, hogy valamivel el kellett töltse az eddigi hosszú éveket.

Ismét kocsiban ülve, visszamentünk a városba és megvettük. Beesteledett már amikor visszaértünk az új házunkhoz. Volt benne telefon is. Szívem szerint felhívtam volna anyuékat, de most nem éreztem magam felkészültnek arra, hogy magyarázkodjak nekik. Elrendeztük nagyjából a dolgainkat, majd hulla fáradtan bedőltem az ágyban. Victoria azt mondta, hogy ő folytatja a rendezkedést, én csak pihenjek nyugodtan. Szót fogadtam.

Másnap reggel kipihenten ébredtem. Nagyot nyújtózkodva és ásítva másztam ki pihe-puha ágyikómból. Kezem reflexszerűen mozdult hasamra. Mikor kiléptem a szobámból meglepő látvány fogadott. A házban az éjszaka folyamán, Victoria segítsége által minden megkapta a helyét. A konyhából inycsiklandó illatok szálltak. A gyomrom korogva jelezte akaratát. Az asztalon sorakozó különféle finomságoktól összefutott a nyál a számban.

- A tegnap vettem ezt a könyvet, innen tanultam meg reggelit készíteni - mosolygott rám Victoria kitalálva gondolataimat. - Egyél, mert utána megyünk egy kicsit sétálni

Gyorsan befaltam a még meleg finomságokat, majd barátnőm parancsának engedelmeskedve, melegen felöltöztem és elindultunk sétálni. A táj... valóban lenyűgöző volt. Elámulva, némán sétáltunk és gyönyörködtünk.

37.fejezet

Sziasztok!

Bocsi a késésért, csak annyi minden gyűlt fel egyszerre, hogy, szó szerint, még aludni sem volt időm. Köszönöm szépen a komizóknak, Pixie Lott, Reni, LilyVolturi és Orsy. Nem sok energiám volt ezt megírni, de az érdeklődők kedvéért bármit :D Most narrátor szemszögből írok, kiváncsi vagyok, hogy tetszik így.
Vasárnap jön a friss

puszi mindenkinek,
Anita


(Narrátor)

 A vörös haj hullámzóan keretezte Victoria mosolytalan, de mindenképp földöntúlian szép arcát.Bella még nem látta soha a nőt, de a többiek meséléséből egyből felismerte. A különbség az volt, hogy míg a többiek kócosnak, sárosnak, rendetlennek írták le, az előttem álló vámpírnő teljesen másképp nézett ki. Haja valóban zabolázatlanul terült szét a vállán, de nem mondható kócosnak, inkább természetes bájnak. Viszont nem volt sem sáros, sen rendetlen. Ellenkezőleg. Tiszta volt, és szép ruhákban bújtatta magas, karcsú testét. Az arcára pillantott és teljesen megdöbbentette az, amit ott látott.

Cullen-ék azt mondták, hogy Victoria is embervéren él, csakúgy mint James. Victoria szeme viszont nem volt vörös. Még látható volt egy kis vörösség, de lényegében aranybarna színű volt. És ez csakis azt jelenti, hogy ő is mostmár a "vegetáriánusan" él. Az elején, amikor meglátta a nőt, rettegés sötétité el a lelkét. Nem magát féltette, dehogyis. Csakis gyermekeire tudott gondolni. Ha most bántani akarná akkor azt a babák szenvednék meg leginkább. Most érzett legelőször picike reményt.

 Végül is, talán Victoria nem akarja bántani őt, sőt, még segíthetné a továbbiakban. Rögtön képtelenségnek érezte ezt az ötletet. Hisz James miatta halt meg. És Victoria szerette Jamest. Lehet, hogy most épp azért van itt, hogy a halálát bosszúlja meg. Abban biztos volt, hogy a babákat egyedül nem tudja világra hozni. Bár nem tudott semmit a legendákról, a gyereket védő burokról, annak lehetséges képességeiről, mégis biztos volt benne, hogy a szülés nem zajlana annyira zökkenőmentesen mint egy normális szülés. Hisz már az is képtelenségnek hat, hogy egy vámpírtól terhes. És ha a babák egy cseppnyit is örökölnek apjuk erejéből, vámpírságából, akkor ... Nem félt attól, hogy mi lesz vele, hogy meghal-e. Csakis születendő csöppségeire tudott gondolni.

- Mit keresel itt, Bella? - kérdezte Victoria érzelemmentes hangon. Bella szíve nagyot dobbant. Lehet, hogy már ez is egy kezdet. Hisz nem támadott rá rögtön, hanem beszélgetést kezdeményezett. És az sem elfelejtendő tényező, hogy a szeme arany.

- Én... - hebegett a lány. Csak most érezte meg a sírás útóhatásait. A torka, a szemei égtek. Szinte egyetlen hangot sem tudott kinyögni.

- Bella, ez veszélyes hely lehet egy ember számára éjjel. Hisz lehet nem csak én járok erre - mondta Victoria Bella teljes meglepetésére gyengéd hangon. Kicsit hasonlított ahhoz a hangnemhez amit egy szülő alkalmaz amikor a gyermekét próbálja meggyőzni, megvédeni. De hisz miért is akarná őt megvédeni? - gondolta Bella.

- Te...te mit keresel itt? - kérdezte nehézkesen.

- Az utóbbi időben itt voltam. Leginkább bújdostam és próbáltam hozzászokni az állatvérhez. Mint láthatod most már nem vörösek a szemeim. - mutatott rájuk. - De még mindig nem mondtad meg miért vagy az erdőben, ilyen késő éjjel? Hát a vámpírok így vigyáznak rád? - faggata Bellát.

A lány erre ismét hangos zokogásba kezdett. Az előtte álló feladatok, a nő, kicsit elfeledtették vele a csupán pár órával ezelőtt történteket. De ahogy ismét hallani vélt valamikori családjáról, a szíve helyén tátongó űr ismét kínzóan sajogni kezdett. Zuhanni kezdett a föld felé, a csapódást viszont nem érezte. Csupán két erős, hideg kezet érzett maga körül.

 Victoria tőle szokatlan gyengédséggel ölelte magához Bella reszkető testét és megnyugtató szavakat suttogott a fülébe. Saját magát is meglepte ezzel. Biztos volt benne, hogy a vámpírrá válás, az elmúlt évek történtei, Jamessel való kapcsolata, minden... emberi érzést kiöltek belőle. Ez azonban nem így volt. És a zord, rideg nő boldogan fedezte fel magában halottnak hitt érzéseit. Felemelő érzés volt tudni, hogy még valamennyire ... emberi. Nem tudta elképzelni, hogy a remegő nőt mi borította ennyire ki, csak azt tudta, hogy mellette kell maradjon. Hisz annyira gyámolatlannak tűnt, annyira gyengének.

- Mi történt, Bella? Miért sírtál? - kérdezett rá Victoria amikor Bella teste kevésbé reszketett.Mikor percek múlva sem válaszolt másképp kérdezte. - Bántottak?

- Nem... - erre már határozottan felelt. - Fizikailag nem. - suttogta a lány.

- Fizikailag? Hogyan érted ezt? - kérdezte.

Bella belepillantott Victoria szemeibe és látta az őszinte aggodalmat. Tudta, hogy talán butaság megbízni benne, de öszönösen érezte azt, hogy neki feltárhatja szívét. Elmesélt neki mindent. A szerelmétől Edward iránt, az együtt töltött boldog perceken át, a pár órával ezelőtt történtekig. Felismerés tükröződött Victoria arcán amikor meghallotta, hogy terhes. El-elcsukló hanggal tudta csak elmondani a történteket. A sírás fojtogatta a torkát, de nem engedett utat neki. Hisz ez a sok érzékenység, zokogás még ártani talál élete két értelmének. És azt nem élné túl.

- És mit akarsz csinálni a továbbiakban? - kérdezte Victoria a éj csendjében, amelyben csak Bella hüppögését lehetett hallani.

- Elmegyek. Minél messzébb innen. Nem tudnám eltűrni a következő heteket, hónapokat. Nem tudnék úgy a városban élni, hogy Cullen-ék is itt legyenek. Emellett ott vannak a szüleim is. Nekik is jobb lesz ha én elmegyek. Hisz már kezdtek volna jó irányban haladni és én nem rondíthatok bele az életükbe. Tudni fognak felőlem, de nem maradok itt. - jelentette ki csendes, de teljes mértékben határozott hangon.

- Hova mész?

- Azt még nem tudom. Csak beülök a kocsimban és elindulok valamerre. - mondta Bella kibontakozva Victoria öleléséből és a földről felemelkedve. Victoria is felállt és határozott arccal fordult hozzá.

- Veled megyek - mondta ellentmondást nem tűrő hangon.