36.fejezet

Sziasztok!

Meghoztam, bár nehéz szülés volt. Nemrég értem haza, és nem sok kedvem volt nekiállni, de nem akartam húzni az időt, sem az agyatokat tovább. Remélem tetszeni fog, bár ennél összecsapottabb fejezetet sosem írtam még. Köszönöm szépen a komizóknak, név szerint: Dytta, Orsy, Reni, Bella és LilyVolturi, köszönöm, hogy számíthatok rátok és, hogy erőt adtok az íráshoz :)

 Jó olvasást!
Anita



(Edward)

A vér szabályosan mefagyott volna az ereimben, ha még egyáltalán lenne. Még jobban gyülöltem magam amiért életem örök szerelmét nem csak, hogy teherbe ejtettem, az életét veszélyeztetve ezáltal, sőt még le is hordtam mindennek annak ellenére, hogy nem érdemelte még, de még nagyobb veszélyben sodortam amikor az undortól csöpögő szavak kimondtam. A farkas látta beszélni őt egy nővel. Egy vámpír nővel. Egy vámpír nővel akinek vörös hajzuhataga rakoncátlanul keretezte arcát a feltámadó szélben.

Victoria

Vajon mit csinált Bellával? Legutóbb mikor találkoztam vele a gondolatai gyülölettel teliek voltak szerelmem iránt. Hisz szerette azt az állatot. Szerette és féltékeny volt Bellára amiért őt akarja. Bármit megtett volna, hogy megszabaduljon tőle és, hogy James ismét csak neki szentelje a figyelmét. És utána... utána én megöltem Jamest, megöltem, hisz bántotta életem értelmét. Valószínűleg most utál engem amiért megöltem, illetve méginkább utálja Bellát amiért miatta öltem meg. Vajon képes volt bántani őt? A szívem összeszorult a gondolatra és magam iránt érzett gyülöletem még erősebben lángolt.

- Elmondanád nekünk is végre, Edward, hogy miért lettél, még vámpír létedhez képest is ennyire fehér? - kérdezte Alice humorosan, ugyanakkor enyhe félelemmel a hangjában.

- Victoria - csak ennyit sikerült kinyögjek a torkomat fojtogató csomó miatt.

- Ki az a Victoria? - kérdezett rá Jacob értetlenül. A  többiekre nézve, láttam, hogy mindenki megdöbbenve, rémülettel néz engem. Az amazonok és Jacob viszont várták a válaszunkat, de senki se volt olyan állapotban, hogy elmesélje nekik, úgyhogy, bár nehezen, de belekezdtem én.

- Victoria egy vámpír nő. Emberi véren él. Két másik férfival jártak erre még a nyáron. Az egyik a szeretője volt. A másik, mikor komolyra fordult a dolog, lelépett - a hangom elakadt.

- Komolyra fordult a dolog? Ezt hogy érted? - kérdezte sürgetően Zafrina.

- Úgy, hogy James, Victoria párja... ismerte régebbről Bellát. Elrabolta és napokig kerestük, míg Edward megtalálta valahol a hegyekben. Akkor megölte Jamest. Valószínűleg ezzel iszonyatos mérget kiváltva Victoriaból. - fejezte be mondandómat Rose. Hálásan néztem rá. Egyrészt amiért felmentett engem a beszéd alól, másrészt amiért kihagyta azt a részt, hogy hogyan is ismerhette a vámpír szerelmemet.Mindenki gondolatai közé merült.

- Ez csakis a te hibád - csattant fel mérgesen Alice. - Ha te nem beszélsz úgy vele, akkor mindez nem történt volna meg.

- Alice, talán ezt most mégsem kellene - próbálta nyugtatni Esme robbani készülő pöttöm húgomat.

- De, igen. Ez igenis kell. Amikor Bella itt állt mindenki előtt, terhesen, könnyes, esdeklő szemekkel, ti mind elhittétek azt amit a látszat mutatott. Mind. Nem érdekelt az, hogy Bellát nem ilyennek ismertétek meg, nem érdekelt semmi. Hitettek annak, hogy egy vámpírnak nem lehet gyereke, tehát akkor ő mindenképp megcsalta. Mind egyetértettetek ebben. Kivétel nélkül. Elnéztétek, hogy hogyan hordja le őt Edward és senki se lépett közbe. Esme, Carlisle, ti azt állítottátok, hogy úgy szeretitek Bellát mintha a saját lányotok lenne. Hát akkor mégis hogyan tudtátok elnézni, elhallgatni, sőt egyetérteni mindazzal a sértéssel amit ő mondott? Rose, te tudod leginkább, hogy a múltban min ment keresztül ez a lány. Tudod, mert te is átélted. Te is ugyanúgy ott voltál a csajos bulikon mint én. Te is hallottad és láttad, hogy mennyire szerette a testvérünket. És a legkisebb félreértésnél képes voltál elhinni róla bármit. És te, Edward... - nézett rám végül megvetően Alice - te, aki azt állítottad, hogy ő életed szerelme, te, hogy voltál képes elhinni róla azt, hogy megcsalt? Hogy voltál képes bántani őt? Őt, aki a tiszta szerelmével ajándékozott meg. Őt, aki elfogadott olyannak amilyen vagy. Őt, aki képes volt mindenről lemondani, csakis azért, hogy veled legyen. Te is tudod, hogy mi történt vele. Te is tudod, hogy minden amit veled tett azt szerelemből tette. Hát akkor mégis hogyan, hogyan voltál képes megsérteni őt? Hogy voltál képes hagyni, hogy bántsa, sőt igazat adni ennek a nőnek? - mutatott undorral Tanya felé.

- Már megbocsáss - tekintett megütközve Tanya húgomra. - Én csak hittem a látszatnak. Ahogyan mind tettétek. Na jó rajtad kivül, Alice - javította ki mondandóját mikor látta húgom megvető pillantását. - De hát mit tehettem volna? Mit tehettünk volna mind? A látszat valóban csal néha, de azért ki gondolta volna, hogy egy vámpírnak tényleg lehet gyereke? - ártatlan pillantást vetett rá.

- Te semmit sem tehettél volna. Hisz ez neked kapóra jött. Amúgy is rég meg akartál volna szabadulni Bellától és most itt volt az eshetőség, hogy mindenki előtt megalázd. Te tőled semmi mást nem is vártam volna. De a többiek? A többiektől sokkal többet vártam volna el. - halkult le a mondat végére.

Bár pokolian fájtak a szavai, igazat adtam neki. Mindenben.

A következő napok felfordulással és őrülettel jártak. Mindenki terveket szőtt, hogy akkor hogyan is találhatnánk meg Bellát.

- Lehet, hogy minden után már nem akarta a gyereket - suttogtam megtörve amikor épp a nappaliban gyültünk össze tervezni ismét.

- Tessék? - kiáltott fel Alice. Hát igen, az utóbbi napokban sem nyugodott le. Mióta a múltkor felrobbant, mindenki pár lépés távolságot tart. Szólni, pedig senki sem mer hozzá. A haragos kifejezés az arcáról mindenkinek mutatta, hogy jobb ha nem ingereljük. Még Jasperrel is képes volt összeveszni amikor megpróbálta nyugtatni. A mostani arckifejezése tisztán mutatta, hogy megint sikerült felmérgesítnem. - Csak nem azt akarod mondani ezzel, hogy Bella képes volt elvetetni a gyereket? - villámokat szórtak a szemei. - Az a Bella akit én ismerek sose tette volna ezt meg. Az a Bella akit én ismerek, bár valószínűleg tudja, hogy veszélyben forog az élete képes lenne kihordani azt a gyereket. Az a Bella akit én ismerek, szereti azt a gyereket. Mert egy rész belőle és egy rész belőled. És bár valószínűleg sose fogja megbocsátani azt amit mondtál neki, attól még nem szüntek meg teljesen irántad az érzései.

Erre nem vettem volna mérget, de nem feleseltem. Örültem, hogy ennyivel is megúsztam.

A következő napok egyhangúan teltek. Folyton kerestük őt, de nem találtunk semmi nyomot, semmit amin el tudnánk indulni. Sőt még Alice sem látta őt. Sem Victoriát.

- Sajnálom mindazt amit mondtam - szökkent mellém húgom egyik keresésünk alkalmával.A család többi tagja is meglepetten pillantott rám.  Úgy látszik valamelyest lehiggadt.

- Nem kell, Alice. Teljes mértékben igazad van. - a szemeimet visszafordítottam az erdő felé, de ekkor húgom kezembe kapaszkodott és erősen szorította. Rátekintettem és láttam, hogy szemei fátyolosak. Ennyi idő után végre látomása volt.


(Victoria)

Az erdőben sétáltam, mint szinte mindig az utóbbi időben, miután elvesztettem Jamest. Hiányzott. Pokolian. Tudom, hogy nem volt jó, tudom, hogy sokakat bántott, de én akkor is szerettem. Bár ő nem szeretett viszont, ezt mindig is tudtam. Talán csak...ragaszkodott hozzám, de semmiképp sem szeretett. Nem szerelemmel. Hirtelen hangokat hallottam a közelemben. Szipogást. Egy nő sírt. Keservesen. Nem tudtam elképzelni, hogy mit kereshet egy nő, ebben az órában, itt, az erdő mélyén. A szél felém sodorta az illatát és az agyamat ellepte a vörös köd, a lábaim maguktól vittek felé.